Magasabb, de 3 százalék alatt tartott hiánycéllal, 1,6 százalékos növekedés helyett 1 százalékos tervekkel készíti el az Nemzetgazdasági Minisztérium a jövő évi költségvetést. A tervek módosításával együtt Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter 397 milliárd forintos költségvetési kiigazító csomagot jelentett be. A lépések az idei és a jövő évet is érintik.

400 milliárdos megszorítást jelentett be Matolcsy - Index


Van valami nem szándékolt jelképszerűség abban, hogy a takarossági intézkedések bejelentése az aradi vértanúk emléknapja előtti napon történt. A csomag alapvető célja az idei és a jövő évi költségvetési hiány kordában tartása. Az intézkedést üdvözlöm. Nem mintha személy szerint nem érintene fájdalmasan (a feleségem tanár), vagy mintha az intézkedéscsomagnak ne lehetnének káros következményei is (erről majd később). Nem tudom megítélni, hogy a konkrét intézkedések a lehető legjobbak-e a deficit szinten tartása érdekében. Viszont azt tudom, hogy a 19. század nagy eszméjét, a nemzetállami függetlenséget ma éppen az eladósodottság sértheti. De vajon miféle függetlenség?

Ahogyan érzékelem, két véglet van. Az egyik az ismert 19. századi nemzeti-romantikus függetlenségi eszme, amely megkapóan szép, lelkesült, a független nemzet elvont eszméjébe vetett totális hiten alapul, de amely ma inkább csak magasztos gondolat, semmint reálisan rekonstruálható idea. Sok tekintetben anakronisztikus. A másik pedig egy olyasfajta nézet, mintha bizony a globalizálódó gazdasági integrációban maguk a nemzetállamok oldódtak volna fel, s ezért a nemzeti függetlenség ideája elveszítette az értelmét. Értelmezhetetlen.

Nem kétséges, hogy ma Európa legnagyobb dilemmája éppen az, hogy vajon miként lehet létrehozni a gazdaságilag-pénzügyileg egységes irányítású Uniót, miközben az öreg kontinens valóságosan mégis csak szuverenitásra és függetlenségre igényt tartó nemzetállamokból épül fel.

Természetesen fogalmilag lehet konstruálni egy nemzetek fölötti Európát, s el lehet gondolni egy, a nemzeti identitásokat végképp felülíró egységes európai identitást, ám valóságosan mégis csak az a helyzet, hogy évezredes érzelmi-közösségi beállítódásokat nem lehet egy íróasztal mellett megszüntetni. Tehát miközben racionálisan könnyen belátható, hogy a nemzetállami függetlenségi igények éppenséggel irracionálisak is lehetnek egy kontinentális gazdasági racionalitás szempontjából, addig a különböző nemzeti függetlenségi igényekben kifejeződő történeti-közösségi identifikációs alapok nem szüntethetők meg. Ha megszüntethetők lennének, akkor létre lehetne hozni akár egy világkormányt is. S hogy vajon a nemzeti identitások az emberi történelem végső beállítódásai-e, vagy a globalizáció, benne Európával egy nemzetek fölötti  egységes „ember-tudat” felé vezető történelmi út része-e, ma még megválaszolhatatlan.

Valószínűleg igaza van Toynbee-nek (brit történész, 1889-1975), akinek a híres elmélete szerint a „szív” sohasem tudja követni a „fej” gyorsaságát, s innen van az, hogy ami "fejben", azaz elvileg-racionálisan-technikailag megvalósítható, az a valóságban a „szív” statikus ellenállása miatt mégis megoldhatatlan akadályokba ütközik.

Maradunk tehát a nemzetek Európájánál. Ám az is nyilvánvaló, hogy a 19. századi nemzeti romantikus függetlenségi eszmény ma már nem másolható, miközben maga a nemzet fogalma, sőt a nemzeti érzület nem vált anakronisztikussá.

A nemzeti függetlenség gondolata ma csak integrált európai, sőt világgazdaság kontextusában fogalmazható meg, ami éppen abban válik nyilvánvalóvá, hogy az egyes nemzeti gazdaságok válságai az egész rendszert érintik, s dominóelv-szerűen hatnak. Tehát egyfajta gondolatilag felépített, izoláltságban megtestesülő függetlenségi eszme ma illuzórikus. De ugyanakkor a függetlenségi gondolat nem veszítette el legitimitását. Sőt, meglehet, az Európai Uniónak éppen az egymásrautaltságukban is  relatíve független nemzetállamok adhatnak legitimitást.

S hogy ez a viszonylagos függetlenség miben is áll, pontosan megmutatja az elmúlt évek sokkoló recessziója: a vagyonban. S ami ezt a viszonylagos függetlenséget alááshatja, az a nemzeti vagyon hiánya, vagy a túlzott mértékű eladósodottság. Akárhogyan is, egy végzetesen eladósodott, és ezért finanszírozhatatlan ország nem lehet független, nem csak a szónak a 19. századi, hanem mai értelmében sem.

Ezért hát a magam részéről üdvözölök minden olyan intézkedést, jöjjön akármelyik politikai oldalról is, amelyik a viszonylagos magyar nemzeti függetlenség gazdasági alapjait igyekszik megteremteni, európai kontextusban, egyúttal meghaladva a 19. századi romantikus-illuzórikus, ma már anakronisztikusnak és naivnak tűnő függetlenségeszményt, de egyúttal megcáfolva azt a hamis hiedelmet is, hogy voltaképpen mindegy, hogy egy adott országban kinek a gazdasága és gazdagsága épül. Merthogy a tőkének nincs nemzeti jellege, az voltaképpen független a tulajdonostól. Nem független. A magam részéről tehát üdvözlök minden külföldi tőkét, de azért nem bánnám, ha létezne egy nevesíthető magyar tulajdonosi réteg a magyar gazdaságban. 

Ugyanakkor látnivaló, hogy a költségvetési deficitcél megvalósításából, az állami adósságcsökkentés egyébként szükséges, de mégis erőltetett programjából olyan intézkedések következhetnek, amelyek teljes érzéketlenséget mutathatnak a belső természetében nem pénzcentrikus ellátórendszerek iránt, mint például oktatás és egészségügy.  Nyilván, a különböző csoportérdekek és igények felől sok kritikával lehet illetni a mostani csomagot is. A magam részéről az intézkedéscsomagnak egy olyan negatív hatását feltételezem, amely súlyosan érinti az alsó-középosztályt. Azt a réteget, amelyet eddig is a lecsúszás folytonos réme fenyegetett, s amely már eddig is alig-alig volt képes újratermelni önmagát.

A feladat tehát több mint bonyolult. Míg egyik oldalról nyilvánvaló a különböző ellátórendszerek finanszírozhatatlansága, addig a másik oldalról a fájdalmas intézkedések okozta elszegényedés demoralizálhat, illúzióvesztéshez vezethet.

Meglehet, a 19. századi romantikus függetlenségi eszme ma már naivnak tűnik. Ám Október 6-nak mégis van egyetemes üzenete: minden áldozatot el lehet viselni, ha annak van belső morális tartalma. De minden lemondás elviselhetetlenné válik, ha elvész a hit az értelmes emberi élet lehetőségében.

Az aradi vértanúk, Barabás Miklós litográfiáján
Knezić Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos

S ha valami fenyegeti a gazdasági válsággal küzdő Nyugatot, s benne Magyarországot, az nem feltétlenül maga a válság, hanem a nyomában kibontakozó érték-és értelemvesztés.

Könnyen lehet, hogy a jövő valódi nagy kérdése nem feltélenül gazdasági természetű. Hanem a jövő igazi kérdése a hit a jövőben, amely talán abban az alapvető meggyőződésben fogalmazódhat meg, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság az emberért. De ez már messzire vezet, hiszen itt már arról van szó, hogy vajon a Nyugat képes-e erkölcsileg felnőni a saját maga által létrehozott mesterséges környezethez, vagy annak foglyává válik.

De ez már egy másik írás, amelyik arról szólna, hogy voltaképpen nincs más kérdés, csak az ember-kérdés. Lehet, hogy a Bibliának igaza van? Áldott vasárnapot mindenkinek.

Hozzászólások