A zöld europarlamenti képviselő és hajdani diákvezér szerint van európai identitás, tehát lehetséges a demokratikus európai kormányzás. A konzervatív filozófus viszont úgy véli, hogy az európai identitás csak erkölcsi és kulturális értelemben létezik, ezért demokrácia csak nemzetállami szinten lehetséges.

Cohn-Bendit és Finkielkraut az európai identitásról - metazin.hu


Érdekes vitát ismertet a Metazin, amely eredetileg a Le Monde hasábjain zajlott a két fél, Daniel Cohn-Bendit zöldpárti europarlamenti képviselő és Alain Finkielkraut konzervatív filozófus között. A beszélgetés érdekessége nem az, ahogyan a vitában kristálytisztán körvonalazódnak a mai nyugati világban jól ismert világnézeti pozíciók, amelyeket némileg leegyszerűsítve a „liberális” és a „konzervatív” jelzőkkel illetünk. Ez már-már unalmas, akár itthonról is, s látni való, hogy megmerevedett frontok vívják itt látszólagosan antagonisztikus harcukat. Az érdekesség az, ahogyan mégis, a vita egy pontján, a kibékíthetetlennek tűnő ellentétes vélemények egymásba érnek. Lehetséges, hogy bizonyos szempontból a liberális és a konzervatív nézőpont nincs is olyan távol egymástól?

Cohn-Benditet a magyar olvasónak nem kell bemutatni. Ismerjük a véleményét, valamint azt a sajátos vehemenciát, amellyel véleményét képviseli, s amely alkalmas arra, hogy sok hallgatójában a szélsőségesség képzetét keltse. Finkielkraut kevésbé ismert, az érdekesség itt az, hogy nézőpontja kialakulásának van magyar vonatkozása.

A vita tárgya az Európai identitás, s itt jönnek a jól ismert mondatokba sűrített, már-már klisészerű világnézeti pozíciók. „Cohn-Bendit szerint viszont a mai világ problémái túl nemzetköziek ahhoz, hogy nemzeti keretek között lehessen őket rendezni. A nemzeti identitás szerinte kifulladóban van, és a globalizáció demokratizálásához nemzetközi identitásra van szükség, ami azonban a nemzeti kulturális sokféleséget egyáltalán nem nyomhatja el.” -  „Cohn-Bendit a nemzeti kultúra ellehetetlenedésével kapcsolatos nacionalista érvelést is bírálja. A multikulturalizmust ténynek tartja: ’akik ellenzik, azoknak csak azt tudom mondani: késő’.” – „Mindenesetre Finkielkrautnak ez a soha meg nem történt, de éppenséggel nagyon is elképzelhető jelenet (ez itt utalás a magyar vonatkozásra, kl) azt jelentette, hogy első a nemzeti identitás, de vannak közös európai értékek is. Ám olyan európai identitás, amelynek alapján a helyi ügyeket rendezni lehetne, nincs. ’Európa megszűnik demokratikusnak lenni abban a pillanatban, amikor ahelyett, hogy összefűzné a nemzetállamokat, a helyükbe akar lépni’ – jelenti ki a filozófus.

Amiből ismételten világossá válik, hogy a mai világnézeti pozíciók alapvető meghatározó eleme a nemzethez való viszony. Ez ugyebár itthonról is ismert. Míg az egyik nézet szerint a nemzet fogalma túlhaladottá vált, s nem lehet immár az identitásképzés és közösségi önértelmezés alapja, a másik szerint közösségi identitás nem képződhet valamiféle nemzetek fölötti alapon. A kérdés komoly és alapvető: vajon a nemzettel úgy kell-e számolnunk, mint állandó és meghatározó történelmi realitással, vagy inkább mint átmeneti történeti jelenséggel, amelyet - a nacionalizmusok szörnyű tapasztalatai alapján - kívánatos mielőbb felszámolni? S ha arra az eredményre is jutunk, hogy a nemzet mint identitáskeret "kártékony" egy tételezett egység szempontjából, vajon reálisan meg lehet-e haladni? Ez, ha úgy tetszik, nem csak Európa, hanem az emberiség nagy kérdése. Vajon hogy valósítható meg az emberi nem egysége a törzsi, nemzeti, regionális, stb. identitáscsoportokra töredezett emberiség történetében? Vajon ez a töredezettség állandó adottság-e, s ha igen, akkor ez szükségképpen összeegyeztethetetlen-e az emberi nem egységének tudatával?

Véleményem szerint mindkét nézőpontnak van igazsága, noha, mily' meglepetés, Finkielkrauttal értek egyet. Annyi bizonyos, hogy ma már valamiféle 19. századi romantikus nemzeti önkép alig használható, legfeljebb az amerikai nacionalizmus patriotizmus bugyuta akciófilmjeiben.  A nemzetek, kultúrák, sőt civilizációk intenzív érintkezése és egymásba érése, egy szóval a globalizációnak nevezett jelenség szükségszerűen átértékeli a nemzeti identitás kérdéseit. s főleg a nacionalizmusok egymáshoz való viszonyát. Ám aligha hiszem, hogy az emberi történelem jelenlegi szakaszában, mindenféle globalizáció ellenére valamiféle globális közösségi identitástudat kialakítható lenne a csoport/nemzeti identitások egyetemes „kikapcsolásával”. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy egyetemes emberi öntudat is csak valamiféle partikuláris csoport/nemzettudatban tud kialakulni. Nincs csoporttudattól független, „tiszta embertudat”, noha virtuálisan, az elvontság szintjén nyilván kreálható. Természetesen létezik az emberi nem egységén és az emberi faj sajátszerűségén alapuló öntudat, ám az öntudatra jutás útja mindig a csoporttól, a partikuláristól, a lokalitástól halad az egyetemes felé, és sohasem fordítva. Van ugyan „embertudat”, de az ember az emberségét mindig is egy csoporthoz való tartozás révén éli meg. Szóval egy tisztán csoportok feletti, eredendő identitás filozófiailag is problematikus, minthogy az emberi identitás csoportokban (törzsekben, nemzetekben, kultúrákban, nyelvekben, stb.) jön létre és valósul meg. Ennek legszimbólikusabb kifejeződése a nyelviség: nincs egyetemes emberi nyelv. Nyelvek vannak. Ezért nem értettem egyet sohasem a filozófiai liberalizmussal, amelyik úgy gondolja, hogy a történelem jelenlegi szakaszában a nacionalizmusok rossz tapasztalataira adott válaszként már megalkotható az előzetes közösségi meghatározottságoktól teljesen mentesített, elvont identitás. Csak félre kell dobni a közösségi hagyományok, tradícionális identitáskeretek jármát, s máris előáll az absztrakt, szabad és független ember, aki egyformán szereti a lecsót és a kutyahúst, s az identitás valójában racionális választás kérdése. Cohn-Bendit is ezt a nézetet képviseli, amennyiben a nemzetről mint identitásképző közösségről van szó. Ám ugyanakkor még sem tud megmaradni a tiszta elviség síkján, s indirekt módon be kell ismernie, hogy egy előzetes érzelmi és tudati beállítódástól mentesített, mindenféle csoporttudattól eloldott és megszabadított, elvont identitás nem létezik. Kiáll Európa mellett, az iszlám fundamentalizmussal szemben. Na, de miért? Miért inkább Európa, s miért nem az iszlám? Miféle tisztán racionális, végső és végérvényes érv mondathatja vele azt, hogy az iszlám által képviselt hitvilág kevésbé értékes, mint az európai?  Semmilyen sem.

S itt van az a pont, ahol Cohn-Bendit „elárulja” magát. „Cohn-Bendit sem vitatta, hogy az iszlám fundamentalizmus ellentétes az európai demokrácia alapelveivel...”.  Érdekes módon, abban a pillanatban, amikor az iszlám európai expanziójáról van szó, Cohn-Bendit, a multikultúra harcias szószólója hirtelen konzervatívvá válik, s egy platformon találja magát ellenfelével. Ugyan miért? Ha már multikultúra, akkor mi a baj az iszlámmal? Ha már multikultúra, akkor miért ne lehetne teret engedni az iszlám vallási igényeinek? Miért akarja Cohn-Bendit a demokrácia, a kulturális/vallási sokszínűség nevében megszüntetni az iszlám sajátszerűségét? Miért menne szembe az iszlám fundamentalizmus az európai demokrácia alapértékeivel? Az európai liberális demokrácia lényege nem éppen a minden identitást befogadó jellegében van? Cohn-Bendit nézőpontjából nem az lenne a logikus, az elvárható, ha azt mondaná, hogy bár nem osztozik az iszlám hitében, de éppen a hitek egyenlősége, a sokszínűség, az egyenjogúság jegyében engedni kellene, hogy az iszlám önmaga lehessen egy befogadó, inklúzív, multikulturális Európában? 

Cohn-Bendit azért lett hirtelen konzervatív, mert az iszlámmal való konfrontációjában rádöbbent arra, hogy ez az Európa az ő identitásának az alapja és kerete, s ez, mármint az ő identitása, liberalizmus ide vagy oda, multikultúra ide vagy oda, most egy rivális kultúra által veszélyeztetve van. Ez az ő csoport-identitása. Mégsem lehetséges a csoportidentitások, az előzetes meghatározottságok meghaladása? Nocsak, nocsak. De akkor hogyan lesz ebből multikultúra? Egy tisztán elvi, liberális nézőpontból kultúrák, hitek, identitások egyenlőek, s éppen ez teremti meg az európai világnézeti sokszínűség alapjait. Akkor miért aggódik? Mitől lett Cohn-Bendit ekkora nagy hagyományőrző?

Amiből csak ismételten azt a következtetést vonom le a magam számára, hogy az iszlám árnyékában az európai szekularizáció messze nem lefutott játszma még. Talán ideje lenne újra felfedezni, hogy az európai identitás legszélesebb kerete mégis csak a zsidó-keresztyén hagyomány. Ez a mi identitásunk. Még Cohn-Bendité is. Mi más, ami megvédhetné Európát más kultúrákkal szemben? Aztán lehet, hogy erre még Cohn-Bendit is rá fog jönni, ha egyszer, egy kora reggeli órán egy müezzin fogja ébreszteni, s nem a harangszó. Mert akkor ki fog derülni, hogy a vallások eljelentéktelenedéséről szóló európai szekularista beszéd egy nagy mese, s az Úristen különös, zavarba ejtő gesztusa, hogy erre Európát épp az iszlámmal akarja figyelmeztetni.

Hozzászólások