Mindennek politikai hatása is van. Bárkinek a megnyilvánulása politikai töltetet kaphat. Például ha megszólal egy fizikus a paksi atomerőmű ügyében, akkor hiába mond pusztán szakmai érveket, az elmondottak alapján besorolják valahová politikailag. Ezért állandóan lerombolódik minden politikán kívüli tekintélykísérlet.

A demokrácia ára - parokia.hu


Akár még kérdéseket is vethet fel a figyelmes Olvasóban, hogy egy hete is egy parókiás cikkre reagáltam, s most is. A véletlen úgy hozta, hogy most sem térhetek ki, mert Fekete Zsuzsa interjúsorozata (Helykeresés - Tőkéczki László; Ha bemegyünk a cirkuszba - Bogárdi Szabó István; Egyenlősdi - Egedy Gergely;  A  demokrácia ára – Lánczi András) számomra alapvetően fontos társadalmi-közéleti kérdésekről a tematikus újdonság erejével hatott. Nem végeztem ugyan kutatásokat, de nekem mégis az a benyomásom, hogy a mai magyar református közbeszédben (ide értve a prédikációt is) túlsúlyos az egyén-központú szemlélet, s a keresztyén üzenetből gyakran hiányoznak a közösségi-társadalmi vonatkozások. Vajon mi ennek az oka?

Nyilván, az előbbinek, mármint az egyén-központú szemléletnek megvan a létjogosultsága. Tehát semmiképpen nem mondanám azt, hogy az önmagában vett egyén belső életének, problémavilágának az elemzése, előtérbe helyezése kívül esik a keresztyén gondolkodás körén.  Sőt. Ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy az a típusú keresztyén individualizmus, amely jóformán csak az egyén lelki életére koncentrál, az egyén pedig csakis önmagára, olyannyira beszűkítheti a gondolkodást, hogy akár olybá is tűnhet, mintha bizony a keresztyénségnek csak a társadalomról leválasztott egyénhez lenne üzenete, s az egyénnek pedig csakis önmagával lenne dolga.  Ez a jelenség, amelyet én pszichologizmusnak hívok (s ez nem pszichológia ellenesség, hanem a pszichológia dominanciájának a kritikája a teológiával szemben), azzal a veszéllyel járhat, hogy háttérbe szorul az átfogó közösségi-társadalmi témák rendszerszintű, s teológiailag megalapozott szemlélete. S ez bizony, rossz esetben, akár azt a benyomást is közvetítheti, hogy a mai keresztyénség belterjes, magára zárja a templomajtót, s miközben a külső társadalom éli a maga mozgalmas életét, a keresztyének annyira el vannak foglalva önmagukkal, hogy erről nem vesznek tudomást. Úgy tesznek, mintha nem lennének részei annak a társadalomnak, amelyben élnek. A világ nagy problémái már nem foglalkoztatják őket, hanem csak saját lelkük nyavalyái. (Még egyszer, és hangsúlyozottan: ez nem a lelki élet kérdéseivel való foglalkozás ellen szól, hanem az ellen a – valljuk be – jól ismert „keresztyén egoizmussal” szemben, amely az „én” körén nem képes túllépni.)

Ezért üdvözlöm ezt az interjúsorozatot. A beszélgetésekből rengeteg mindent ki lehetne és kellene emelni, most mégis, a fenti problémafelvetés fényében csak a legutóbbi interjú egy nagyon fontos megállapítására koncentrálnék. Erre azért, mert rámutat az egyházon belüli egyénközpontú közbeszéd túlsúlyának egyik lehetséges okára.

Ezt mondja Lánczi András: ”Mindennek politikai hatása is van. Bárkinek a megnyilvánulása politikai töltetet kaphat. Például ha megszólal egy fizikus a paksi atomerőmű ügyében, akkor hiába mond pusztán szakmai érveket, az elmondottak alapján besorolják valahová politikailag. Ezért állandóan lerombolódik minden politikán kívüli tekintélykísérlet.”

Magyarán, egy demokráciában minden véleménynyilvánítás politizálódik, mégpedig az éppen aktuális pártpolitikai struktúra szerint. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden vélemény a szerint ítéltetik meg, hogy melyik pártot támogatja, s melyiket támadja. Ez egész egyszerűen abból adódik, hogy egy demokráciában a fő tematizációs hatalom a pártok kezében van, s a pártok is abban érdekeltek, hogy minden lehetséges témát „lefoglaljanak”. Egy pártot az tesz sajátszerűvé, hogy egy-egy témáról a másik párttól megkülönböztethető véleménye van. Ha nincs saját szellemi arculat, egy párt megszűnik létezni.

Ugyanakkor itt van a keresztyénség, amelynek az alapvető karaktere missziói, tehát üzenettel fordul a társadalom felé, akárcsak a pártok. Ráadásul ez az üzenet nem mai üzenet, hanem nagyon is régi, s ráadásul nem is egy konkrét embercsoport íróasztal mellett kitalált üzenete, hanem – hitünk szerint - egyenesen a Bibliából jön. A dilemma ez: hogyan őrizheti meg a keresztyén üzenet az eredendően mindenféle pártpolitikától független véleményének a függetlenségét, miközben a demokráciában szinte minden témát a pártok uralnak?  Hogyan lehet feloldani azt a dilemmát, hogy a keresztyénség nem a pártokért van, ám ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy a keresztyén vélemény egy-egy kérdésben könnyen egybeeshet egy adott párt adott véleményével? Sajnos, alig lehet. A keresztyén véleménynyilvánításnak mindig megvan az a kockázata, hogy úgy tűnjék föl, mintha pártpolitikai szándék lenne mögötte. Holott nincs. A keresztyén üzenetet soha nem az alapozza meg, hogy egyik vagy másik párt ezt vagy azt mondja. Ám ugyanakkor a keresztyén üzenet is politizálódhat, ami azt jelenti, hogy politikai üzenetként tűnhet fel, sőt valóságosan, azaz a funkcióját illetően azzá is válhat, noha eredendően, lényegét és szándékát tekintve nem az. A keresztyén üzenet nem pártpolitikai szándékkal lép fel, hanem az igazság kimondásának igényével.

Azért nem beszélünk szívesen közéleti kérdésekről, mert nem akarunk a pártpolitizálás látszatába esni. Ez ugyanis óhatatlanul sértené az egyház függetlenségét, s úgy tűnhetne fel, mintha bizony az egyház ennek vagy annak a pártnak a szócsöve lenne. Mi tagadás, ez kifejezett csapdahelyzet, hiszen ebből a körülményből könnyen születhet egy olyan egyházias beszédmód, amely attól való féltében, hogy ne érje a pártpolitizálás vádja, még a látszatát is kerüli annak, hogy társadalmi-közéleti kérdésekben véleményt nyilvánítson. Ha ugyanis véleményt nyilvánít, ha akarja, ha nem, „besorolják valahová politikailag” – ahogyan Lánczi András mondja.

Ráadásul maga a keresztyén társadalom is pártpolitikailag sokszínű, ami azt eredményezheti, hogy, mondjuk, az igehirdetőnek adott esetben nagyon észnél kell lennie, hogy az igehallgató a prédikáció egy-egy mondatába vajon milyen pártpolitikai vonatkozást „hall bele”.  Annak ellenére, hogy az igehirdetőnek esze ágában sem volt pártpolitizálni, egyszerűen csak tolmácsolta legjobb tudása és lelkiismerete szerint az Ige üzenetét.

Feltételezésem szerint ez lehet az egyik (hangsúlyozom:egyik) oka a közéleti kérdések háttérbe szorulásának az egyházi nyilvánosságon belül, s ezzel egyidejűleg az egyén-központú szemlélet erősödésének. Ebben ugyanis a fenti szempontból nincs kockázat.

Ez a körülmény viszont könnyen megbéníthatja a keresztyén véleménynyilvánítást társadalmi kérdésekben, amelynek az lehet az ára, hogy a keresztyén beszédmód bizonyos esetekben egész egyszerűen tartalmatlanná, semmitmondóvá válik. Bla-Bla lesz belőle, szépen megformált moralizáló semmit mondás, vallásos beszéd, amelynek a valósághoz semmi köze. Ami azért lehet életveszélyes, mert azt sugallhatja, hogy a keresztyén üzenet immár kiürült, s korunk nagy átfogó-közösségi kérdéseiről semmilyen mondanivalója nincs. Az ilyen kérdések iránt érdeklődő igehallgató pedig csalódottan elhagyhatja a templomot.

Vajon feloldható-e ez a dilemma?  Szerintem nem. Ugyanakkor az a véleményem, ha nem akarunk a fenti vonatkozásban a semmit mondás csapdájába esni, ezt a kockázatot, mármint a közéleti véleménynyilvánítás kockázatát bölcsen, okosan és józanul, de fel kell vállalni.

Hozzászólások