Paul Di Lucca, a Lux Dei Design egyházi „márkaépítésére” szakosodott ügynökség kreatív igazgatója a kiötlője a McMass Projectnek, melynek lényege, hogy az egyháztól elpártolt híveket a McDonald’s hívogató menüivel csalnák vissza a templomokba. Ennek gyakorlati megvalósítását pedig úgy képzeli, hogy egyszerűen a következő franchise egy templomban kapna helyet. „A kereszténység képtelen megszólítani a modernkori hallgatóságot. Az egyházközösségek mentalitásából hiányzik az innováció, a designgondolkodás.” – véli Di Lucca.

A templomokba is beköltözhet a McDonald’s - hvg.hu


Paul Di Lucca megtalálta a lyukat a kályhacsőben. Nem járnak az emberek templomba, mert nem ér el hozzájuk az üzenet? Nosza, vigyük akkor oda a McDonald’s-ot, s máris ott lesz a tömeg. Ez valóban zseniális.  De szerintem az ötleten még azért csiszolni kellene. Az egyik legjobb amerikai barátom például be nem tenné a lábát a McDonald’s-ba, elvi okokból. Ő ugyanis a kapitalizmus által kitermelt tömegkultúra idiotizmusát látja benne. Vele akkor mi legyen? Talán szervezni kellene egy tiltakozó akciót, hogy azokat, akik nem szeretik a McDonald’s-ot, nem lenne szabad kizárni. Ez politikailag nem korrekt.

Nos, ez az egész teljesen abszurd. Volt szerencsém Amerikában ezt személyesen is megtapasztalni, habár ilyen szélsőséges formával még nem találkoztam. Egy sor konferencián vettem részt, amelyeknek az volt a közös célja, hogy miképpen lehet megakadályozni a történeti keresztyénség brutális fogyását. Redevelopment (újrafejlesztési) konferenciáknak hívták ezeket, amelyeken ünnepelt előadók, a téma úgynevezett szakértői arról beszéltek egyfolytában, hogy mit is kell tennie az egyháznak, hogy úgymond elérje az embereket. A témának már könyvtárnyi irodalma van, s magam is begyűjtöttem jó néhányat.

Van ezeknek az egyházmegújítási kísérleteknek két alapvetően közös vonásuk.

Az egyik az, hogy az egyház krízisét mindig az egyház tömegkulturális jellegének elvesztésével azonosítják. Magyarán, a krízis azt jelenti, hogy rossz a tetszésindex. Azt a kérdést már senki nem teszi fel, hogy amikor tele voltak a templomok, akkor az egyházzal minden rendben volt? Nem nehéz felfedezni e diagnózis mögött a versenyszemlélet sorvasztó, butító, kiüresítő és pusztító hatását: jó az, amit sokan szeretnek. Jó az, ami a tömegfogyasztás által megtérül, sőt profitot termel. Jó az, ami úgymond elér az emberekhez. Jó az, amiről a gyártó el tudja hitetni a fogyasztóval, hogy jó. Így válik a reklám, a tömegmédia a tudatformálás egyik legfőbb eszközévé, s indul el a harc a fogyasztóért. Csakhogy a fogyasztó már teljesen elhülyült : annak sincs tudatában, hogy már az is manipulálva van, hogy egyáltalán mit akarjon fogyasztani.  A gyártó találja ki, hogy mit akarjon a fogyasztó. Így jön létre az egydimenziós ember, ahogyan a neo-marxista Herbert Marcuse megírta, de hát ma már rá sem illik hivatkozni. (Egyáltalán, a kapitalizmus rendszerszintű kritikája ma eléggé gyanús vállalkozás még a balliberális oldalon is. Ennyit a jobb és baloldalról, ebben a vonatkozásban. De ez már egy más téma.) A verseny nem az emberek pénzéért folyik direktben, hanem az emberek tudatáért.

Ebben a küzdelemben az egyház kétségtelenül alulmaradt. Már ha az alulmaradás azt jelenti, hogy a keresztyén üzenet tömegfogyasztásra alkalmatlan „termékként” tűnik ma fel. De ezzel nincs az egyház egyedül. Készülhetnek ma is olyan tömegfogyasztásra alkalmatlan művek, amelyekről majd talán száz év múlva fog kiderülni, hogy korszakosak voltak. Vagy sohasem. Amivel csak azt akarom mondani, hogy a tömegkulturális jelleg, mint egyetlen értékmérő történelmi léptékben teljességgel hamisnak is bizonyulhat.

Ekként, a keresztyénség „értékével” kapcsolatban is teljességgel félrevezető lehet a helyzetértékelés, ha csak a mai tetszésindex az egyetlen mérvadó szempont. Mint ahogyan nem feltétlenül kell nosztalgiával gondolni a tele templomokra, úgy nem kell folytonosan krízistől pánikolni. Ha az egyház a tetszésindexet, mint egyetlen értékmérőt elfogadja, akkor valójában egy önmagától idegen értékrendszert fogad el, s ebben a játszmában óhatatlanul is vesztes lesz, miközben sóvárog a világi tetszésindex szerinti elismerésért. De ki mondta azt, hogy az igaz, a jó, az értékes az, ami népszerű? Senki sem. Ez egy blöff, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy a történeti keresztyénség számszerű hanyatlására alapozva magáról a "keresztyénség utáni korszak"-ról egyes véleményformálók ideológiát kreáljanak. S ezt sajnos keresztyének sokasága is beveszi.

Ebben a sóvárgásban születnek meg aztán az olyan agyament ötletek, hogy az egyházat is dizájnolni kell, válaszul a krízisre. Ez a második jellegzetessége az ilyen megújítási kísérleteknek. Magyarán, az a feltételezés, hogy az egyház megújítása valójában csak technikai kérdés. Mert ha majd különböző technikákkal, a marketing mindenféle manipulációs eszközeivel elérjük az embereket, akkor majd az emberek hinni fognak. Érdekes módon, ez az egyházmegújítási biznisz már évtizedek óta folyik, amely nyilván nagy üzlet azoknak, akik hirdetik, de nem tudok egyetlen egy esetről sem, amelynek eredményeként a történeti keresztyénség hanyatlását átfogóan sikerült volna megállítani.

A dizájnegyház ugyanis maga az önellentmondás. Ez a hamis megfelelési kényszer, amelyből az az abszurd gondolat bír születni, hogy az egyház még a saját identitását is feladhatja, ha cserébe tele lesznek a templomok, s tömegfogyasztásra alkalmassá teszi magát. Ennek a szemléletnek a szélsőséges esetével találkozhatunk ebben a „Lux Dei Design” vállalkozásban. Ez egyenlő az önfelszámolással. Arról nem is beszélve, hogy ha az egyházat azért kell dizájnolni, mert elfogytak az emberek a templomból, akkor e mögött az a szimpla gondolat is lehet, hogy az egyház, mint intézmény valójában csak önmagát akarja megtartani a misszió hangzatos szavai mögé bújva. Szó nincs itt üdvösségről és kárhozatról, hanem szimpla túlélésről.

Ami engem illett, nem hiszek semmiféle technikai „egyházmegújítási” eszközben. Ami persze nem azt jelenti, hogy el kellene zárkózni mindenféle technológiai újdonságtól, kommunikációs módszerektől, stb.  De mégis, az egyház számára lényegében egyetlen egy lehetőség adatott: az Ige hirdetése. A többi a Lélek dolga. Ha az Ige eléri az embereket, eléri, ha meg nem éri el, nem éri el. Ki mondta azt, hogy az Ige mindenkit elér? Senki sem.

Ami pedig korunkat illeti, azt gondolom, hogy ez a földhözragadt szellemiség, ez az eszmény nélküliség, ez az általánosan korlátolt értéktudat, ez a versenyszemléletben tükröződő egydimenziós valóságértelmezés magától össze fog omlani. Hosszú távon ugyanis egyetlenegy társadalmat sem lehet ennyire beszűkített gondolati alapokon építeni. Nemhogy a keresztyénség utáni korszakkal, mint a nyugati történelemfejlődés „logikus” jövőjével nem számolok, hanem azt hiszem, itt az ideje számot vetni a szekularizáció utáni korszak kezdetével.

Az igazság ugyanis az, hogy több az élet.

Hozzászólások