1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, melynek értelmében a két ország áttelepítés révén kívánta rendezni a második világháború után ismételten felmerülő kisebbségi kérdést.  

66 éve írták alá a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény - Hirek.sk   

Szomorú és értelmetlen epizódja volt ez a két nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat cserélt fel gyűlöletre, miközben a „nagy terv” látszólagos haszonélvezője, a csehszlovák kormány sem érte el célját, ugyanis a homogén nemzetállam ábrándját ennyi keserűség árán sem tudta megvalósítani.

Mióta itt lakom a felvidéki magyarsághoz karnyújtásnyira, azóta érzékelem a tragédiájukat, a tragédiánkat. Bár már előtte is tudtam róla testközelből, mert a harkányi gondnok, néhai Tóth Kálmán bácsi, Léváról lett elűzve a feleségével együtt. Hajóson is többször jártam, ahol a gyülekezet jó részét a kitelepítettek adták. De már most úgy tűnik, ez a kitelepítés a háború és a győztesek békéjének része. Kavarják a világot, amint az érdekeik kívánják. Ha kell a népeket kavarják, ha kell a politikát, földet, vizet. De ebből még jó nem származott. Kavart a török, Mária Terézia, orosz, francia, angol. Kavarodtunk mi.

Baranyában Hidas jut eszembe. Hidasról elűzték a németeket. Helyükbe elűzött székelyek érkeztek. A székelyek helyébe meg románok. Mind azzal a tudattal kellett éljen, hogy elvettem valakiét.
Harkány egyik testvérvárosa, ha jól emlékszem Bruchköbel. Oda voltunk hivatalosak a harkányi focistákkal, meg a római katolikus plébánossal. Ez még a kilencvenes évek második felében történt. A focisták fociztak, mi meg rosszul imádkozhattunk egy virslivel, meg korsóval a kezünkben, mert minden csapat megvert bennünket. Valamilyen tévedés folytán az ottani egyik plébánián lettem elhelyezve, nem a protestáns kollégánál, hanem egy idős, konzervatív, római katolikus esperesnél. Vasárnap éppen Szentháromság vasárnap volt. Itt ez gyülekezeti nap is egyben. A gyülekezet tagjai süteményt sütöttek és azt árulták, a bevételt pedig a gyülekezetnek ajánlották. Hivatalos voltam én is. Először németül beszélgettünk, majd egy kisebb csoport jött hozzám felindult állapotban. Honnan jöttél? Aztán Bolyban jártál, meg … Tudod, ahol az útkereszteződésnél az a zárt kapu… Na azt a nagyapám építette. Tisztán, magyarul. Kitelepített németek voltak, akik hazavágytak onnan, ahol gyönyörű házakat építettek és jobbnál jobb autókkal jártak. Majd szét szaggattak. Többük otthonába el kellett mennem látogatóba. Csak meséljek. A végén annyira jutottak a nagy örömben, hogy kérték menjek ki az egyházközségbe hozzájuk papnak. Az esperes nyugdíjba készült, a beosztottat egy nagyobb gyülekezetbe helyezték. Itt mintegy 3-4 ezer tagja volt az egyházközségnek, gyönyörű templommal és ingatlannal. Református lelkész plébánián papnak? Ez az a lelkiállapot, amit a kitelepítettek élnek át. Valaki, aki az elrabolt másik dimenzióhoz köt. A „mi lett volna ha” másik útjához.
Az ő helyükbe telepítettek sok felvidéki magyart. Tolnába, Baranyába, Bács-Kiskunba. Megannyi életet, sorsot, lehetőséget hagytak maguk mögött.

Jöttek ide, ahol az anyaországiaknak csak szlovákok voltak. Ez így van a mai napig is. A II. nagy háborúban, mikor bevonultak Felvidékre a magyar katonák, örömmel fogadták őket. Később megérkeztek utánuk a bürokraták, akik jobban tudtak mindent a helyben lakóknál. Akik a közigazgatást szervezték, kihagyva a helyieket, sokszor megalázva őket. Az állampolgárság is nagy dolog, hogy megkaphatják, bár ez most nem igazán jó ötlet. De az is nagy szó lenne, ha már nem szlovákoznánk őket, mert isa magyarok.  Emlékeztek?

Miért is írom ezeket? Mert az érzékeny lelkű keleti és nyugati demokraták éppen sírhattak az üvegcserépen hajtott német és magyar lakosokon, a felkoncolt, az állampolgárságuktól és így minden joguktól, orvosi ellátástól megfosztott emberek sorsán, amikor véletlenül azt a papírt írták alá, amin a kitelepítést szorgalmazzák. Pedig agyon is lövethették volna mindet. 110 ezer magyar nemzetiségű embert, ismétlem embert, nem marhát hajtottak el szülőföldjükről, otthonaikból egy batyuval, át a Dunán. Arról a több tízezerről nem is beszélve, akiket az elűzött németek helyébe vittek a cseh telepeseknek csicskának.Meg persze arról, hogy a mai napig érvényben vannak a benesi dekrétumok, melyek valaha megfosztották a magyarokat állampolgárságuktól, minden joguktól, ingatlanaiktól. Ma is elveszítik az állampolgárságukat egy olyan országban mely igent mondott a Kelet és Nyugat érzékeny lelkű demokratái jogrendjére és értékrendjére.

Mint ahogy Jugoszláviában a Tito partizánjai 45 ezer magyart irtottak ki válogatott módszerekkel, listák alapján a gyerekeik és feleségük szeme láttára. 14 éves kortól felfelé, a fiúkat is. Fűrésszel vágták ketté őket, majd már a hóhérok sem bírván a kínt inkább lelőtték a hátralévőket. Vagy akasztottak. Szalmakazak köré drótozták őket, majd rájuk gyújtották. A sógorom édesapját másik negyven paraszttal egy orosz tiszt szedte le a teherautóról, amely a kőbányába vitte volna őket a vesztőhelyre. Kelet és Nyugat érzékeny lelkű demokratái a magyarok által kivégzett 3 ezer délvidékiről beszélnek csupán.

Valami nagy össznépi búbánat terítette be a Kárpát-medencét. Olyan fájdalmakat hordozunk, melyet elhordani több élet kellene. Nem old itt békévé semmit az emlékezés. Sőt az emlékezés is veszélyes és nem kívánatos, nem ajánlott. Reménykedünk, hogy jobb lesz, ha szépen nézünk egymásra. De már régen nem is nézünk egymásra.

Jézus! Te hogy tudtál megbocsátani?

Ki fogja elkezdeni? Ki tudja ezt megtenni?

Vajon mit terveznek Kelet és Nyugat érzékeny lelkű demokratái a maradék magyarságnak?

 

PS.

Félünk embernek lenni, ezért bátrak leszünk majd embertelennek lenni.

„bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.”                      József Attila  Én nem tudtam

 

Hozzászólások