Számítottam rá, hogy a személyem kisebb-nagyobb indulatokat vált majd ki. Amire nem számítottam, az az, hogy bizonyos hírességek - akik között több olyan is akadt, akiket eddig tiszteltem - az üzenőfalukon savaznak, és arra buzdítják a közönséget, hogy szurkoljanak ellenem. Valóban rutintalan vagyok…

Magyar hipsztert Svédországba – quart.hu

Olyan világban élünk, ahol mindenki valamelyik kisebbséghez sorolható. Vagy zenei ízlésével, vagy származásával, vagy nyelvével, vagy értékrendjével, vagy politikai meggyőződésével. Vagy helyzeténél fogva, merthogy papnak állt, akinek szombat este nincs ideje arra, hogy világversenyek döntőjében véleményt nyilvánítson. Van neki baja másnapra amúgy is elég. Legalábbis némelyeknek ott szorong a zabszem abban a bizonyos valamiben, hogy a másnapi prédikáció úgy van-e, ahogy annak lenni kellene? Mert a világ nem ott váltatik meg egészen, de mégis valahogy az az egy óra ott a szószéken olyan, amibe vagy belehal az ember, vagy megette a vakegér az egészet. Én bele szoktam halni, néha még utána is párszor.

Szóval ilyen ajró- (értsd euró) és világhíres magyar eseményekre, mint ez a víziós fesztiváldöntő is volt, nem igen jut idő szombat esténként, de mivel apai kötelességem leparancsol a kócos hajak esti imádságos közösségébe az emeleten található hivatali asztal mellől, néha megragadok a nappaliban található képernyő fényözönében. Így csöppentem a döntő utolsó harmadába. A sokszorosított ismétlések szerintem minden mulasztásomat pótolták, láttam a nóták és nótafák meg nótafánék minden fontos teljesítményét, illetve a nagyérdemű zsűri sokszoros megnyilvánulását, terelgető kísérletét és csüggedését. Bár ez utóbbit a királyi televíziló sikeresen elrejtette, pedig néhány lopott pillanatot még rááldoztam volna néhány zsűriarc látványára. Úgy utólagosan közönség általi megszembesítésben az eredményesség kihirdetésének perceit követően.

Ország-világ, akarom mondani Magyarország és való-világ tudja már azóta és meg is magyarázta a média magyarázásra feljogosított megmondó rétege, mint a pápaválasztás magyar esélyeit, hogy mi miért történt és történhetett, s hogy úgy meghipszteresedett egy ország ízlése, hogy mindjárt Kodály öröksége mehet is a zaciba. Merthogy ez a nép, legalábbis annak sms-t küldeni képes rétege füleit zsebre tette, mint úrelvtársék anno a Nokiás-dobozt. Úgy, barátilag. És beütötték billentyűzetileg, hogy 18, bájalex. Ezzel pedig hatalmas reménytelenség zúdult az országra, mert, ez a Kedvesem zenebene nem lehessen nyertese Svederszegben, Melmeben. Pedig ezelőtt csakúgy dőltek a díjak, mint fel vagyon jegyezve a popzene iparjának nagykönyvében. Aki nem hiszi, utánajárhat, mint a disznópásztor a tóba esett baltának.

Nem hiszem, hogy ez a darab kevésbé lesz sikeres, mint az eddigi magyar átlag. Mert az Ajróvízió sem a zenéről szól, hanem a népek közötti szimpátiáról. Néhány évvel ezelőtt a szlovák vonal nem fogadta a magyar előadóra leadott szavazatokat. Minő véletlen! Hogy Romániában mindig moldovai kapja a legtöbb szavazatot és fordítva, a délszláv államokban is valahogy mindig a szomszéd szláv nép jön ki győztesnek. A mi helyünk legfeljebb arról beszél, hogy hol is vagyunk az elfogadottságban. Miként ez a válogatás sem arról szólt, hogy ki a legjobb, hanem, hogy megjelent az igény a kereskedelmi televíziók által felépített sztárvilág megkérdőjelezésére. Egy kissé esetlen, szokatlan, háttér nélkül érkező emberke, olykor a cinizmus határáig elmerészkedően fricskázza meg a média fenegyerekeit élő adásban. A filozófus nyugalmával. Sztárallűrök nélkül. És aztán elhúz a csöndbe. Saját bevallása szerint egy templom csendjébe.

Lehet, hogy ez a történet csak az örök magyar protest lelkületet piszkálta fel. De lehet, hogy van egy hosszabb távú kifutása. Mégiscsak ott lakozik a lélek mélyén az emberhez méltó lét igénye. A művilággal szembeni averzió. A lélek igazi kincsei utáni vágy.

Az egyház ma abban a helyzetben van, hogy egy olyan társadalom torkába akarja önteni kínálatát, amelyik ezt többségében nem kívánja. Mint a családi legendárium tartja, anno a nagymama kanállal, egyesével futott unokája után az asztal körül, mert az nem akarta megenni az ízletesen elkészített ételt. Egyszerűen, nem volt éhes. Mással elégítette ki étvágyát. A nagymama szeretete ezt nem vette észre. De érdemes őrizni a jó recepteket, feljövőben újra az egyedi érték utáni vágy.

Lehet, hogy esetlenül, de hitelesen lehet adni majd a lélek kincseit is. Ha egyszer éhezik és szomjazzák majd az igazságot. Ezért szép a keresztyéni kisebbségi lét. Addig pedig marad az apostoli biztatás: „A rád bízott drága kincset őrizd meg”.

Hozzászólások