De dalok nélkül csak egy teszetosza Istvánt kaptunk…, egy picsogó Koppányt, aki sírva hazudja, hogy ő aztán nagyon keresztény, közvetlenül azután, hogy feláldoz az ősök szellemének egy művért spriccelő fehér hintalovat. Volt még itt egy betépve ugrándozó Torda, meg egy gonoszan vigyorgó Asztrik. Eltűntek viszont a sorskérdések, amíg harminc éve még nagy formátumú emberek feszültek egymásnak, most csak megalkuvókat látni. Kiderül, hogy mindenki vétkes, és nincsenek hősök.

István, az államtitkár – index.hu

 

 

Voltak itt olyan idők, amikor divat volt valami oknál fogva megazni a címeket: István, a király, János, a vitéz. Ha még tart a rendszer, talán lett volna János, az erős vagy éppen János, a Kádár. Béla, a vak, Asszony, a székely, Ho-ho-horgász, a nagy, Palacsinta, a hortobágyi és Kommunizmus, a gulyás.

Emez utóbbiban forrta ki magát az azóta kultikussá vált rockopera: István, a király 1983-ban. Azóta azok a hangok nemzedékeket kísértek. És azok a nemzedékek viszonyultak valamiképpen a műhöz, ami azonosulást követelt így vagy úgy. Ezzel pedig egyértelműséget. Ide vagy oda, de tartozni kell, ha pedig tartozol, akkor vállalni annak következményeit. Bár már akkor is erősen kikandikáltak ilyen nagynak szánt mondatok, mint: „Veled Uram, de nélküled”. Érti, aki érti, de mindenki úgy tett, mintha.

Ez a kultikus örökség került most újra színpadra. Közben volt neki még az eredetitől eltérő változata, egy csíksomlyói biztosan, de most mégis feszült várakozás előzte meg a darabot. Megjelent a politika kultúr voltával együtt, és a táborok várakozása. És ettől kezdve a művészet csak fedőnév volt. Pedig volt benne eredetiség. És politikai üzenet is bőven. Fricska, eltúlzott karakterek. Erőszak, egyenruhák, hatalom által támogatott papság, vörös keresztek, amelyek egyszer csak fegyverré válnak az arctalan csuhák markaiban. De nem derült ki, hogy miért e középkori módszer, mikor géppisztolyok lógtak a kommandósokon. Hát mégiscsak hatékonyabb lett volna, ha már ölni kell. Még emlékszünk a délszláv háborúra és Szrebrenyicára. Ahol a politika ürügy a kulturális, nyelvi másság kizárására, ott a leghatékonyabbak a gépfegyverek. A darabban a kereszt gyilokká válik, a megfélemlítés eszközévé. Nem nagyon, egy kicsit mindenki megkapta a magáét. És értette, ahogy értette, akárcsak anno a „veled Uram, de nélküledet”. Kis magyar dagonya, ahol már sem eszmények, sem hősök nincsenek.

Ha egy külföldi nézte, aki zenei élményre vágyott, látványra, mozgásra, érzelemre és jó hangokra, ugyancsak vegyes érzelmekkel távozott. Látott egy kavargó tömeget, korábban említett alakokat, egy izzadó, sapka nélküli rendőrt, aki sokáig vitatkozik egy teszetosza nyakkendős emberkével, akinek valami lepkeszárnyat tartottak a végén, amiről aztán kiderült, hogy palást lenne, mégpedig királyi. Egy bibernyóka volt a történésben: nem tettek koronát az új király fejére. Ott volt az mindenütt rozsdásan, mígnem bezárta az kerált népével együtt.  És akkor…

De előtte két karakter és hang, amelyik behunyt szemmel is élményszámba ment. Réka, Koppány lánya, akinek nemcsak hangja, könnyei is megindítóak voltak a kamera közelségében. Dráma volt a javából. És Géza nagyúr, aki krónikásként újra visszatér: szelíd selymességében nyúlt el hangja az esti sötétben.

És akkor… amikor a rács mögül felhangzott a himnusz, vártam, hogy mi történik azzal az egy hanggal. Bekapcsolódik-e a tömeg? Annyi éneklés nélküli ünnepet éltem már át, hogy paródiája lett volna a magyar valóságnak, ha Estván kerál egyedül marad a nemzeti imával. De énekelni kezdték többen, azt mondják a nézőtéren is. Ha tényleg így történt, a darab megtette kötelességét. Mint a mór…

Hozzászólások