A túlhajszoltságért nagy árat kell fizetni: nemcsak az egészség veszhet oda, hanem egy idő után házassági válsághoz is vezethet a folyamatos munka, a végeláthatatlan feladatok sora. Számos református lelkipásztor fut versenyt az idővel, meg kell felelni önmaga, a gyülekezet és a család elvárásainak. Vajon hogyan és hol teheti le terheit a lelkész? Meddig lehet titkolni, ha baj van?

elpalástolt gondok - parokia.hu

 

Elsőként akkor döbbentem meg, amikor egy lelkipásztor kollégánk öngyilkos lett. Másodszor akkor, amikor egy másik botrányos körülmények között elvált. Harmadszor pedig akkor, amikor saját magamon is megtapasztaltam a kiégés, az elmagányosodás, vagy éppen a stresszből eredeztethető különféle testi betegségek tüneteit. Mert bármennyire is meglepő, mi, lelkipásztorok is emberek vagyunk, akik –magunkkal cipelve múltunk, családi hátterünk, személyiségünk összes nyomorúságát-, előbb-utóbb belefáradunk a mindennapos hajszába, és kimerülünk. A kérdés tehát nem az, hogy létezik-e egyáltalán a lelkipásztori kiégés, mint jelenség, hanem az, hogyan lehet azt kezelni, netán elejét venni. 

Nyilvánvalóan mindazok, akik valamilyen formában emberekkel foglalkoznak, ki vannak téve a munkahelyi stressz veszélyének. Legyen az ember pénztáros, orvos, vagy éppen pedagógus, egy idő után eléri ez az állapot. Mégis, a lelkipásztor helyzete, ezáltal nyomorúsága is több szempontból sajátságos.

Az első és legfontosabb, ugyebár, az elvárás: a lelkipásztor mégiscsak Isten embere, egy adott közösség vezetője, aki minden alkalommal a helyes útról, a hit szükségességéről tanítja a rá bízottakat. Ha tehát az ő életében is akadnak gondok, akkor azt oldja meg „hitből”, „hozza le rutinból”, elvégre ez a dolga! 

Az elvárással természetesen összefügg, hogy a lelkipásztor munkaideje kötetlen és szerteágazó. A kötetlen pedig leggyakrabban azt jelenti: huszonnégy órás, az élet minden területét magába foglaló szolgálat, amire a teológián igazából fel se készítenek (egyfelől nem tudnak, másfelől –szerintem-elavult az oktatási rendszerünk, de erről máskor). Érj rá mindig mindenkinek, légy kedves, határozott és jókedvű, és persze érts mindenhez, mint egy ókori polihisztor: légy jó prédikátor, kitűnő pedagógus ovitól az egyetemi korosztállyal bezárólag, légy hozzáértő pénzügyi szakember, építész, pályázatíró, lelkigondozó, (határon túl: a magyarságot védő modernkori Kós Károly; falun: zöldség és gyümölcstermelő kertész) hogy csak néhány vonást említsek. Focista nyelven szólva: a lelkész mossa a mezeket, nyírja a füvet, de ő az edző, a középpályás, a kapus, sőt gyakran a kapufa is. És persze a lelkész a munkahelyén lakik, ahonnan nem tud elmenekülni, pihenni pedig nem jár, mert nincs mikor: nyáron táboroztat, ősztől tavaszig hitoktat, temet, prédikál, épít, beruház. És közben elhiszi, hogy ez így jó, hogy bele kell halni a szolgálatba, hogy nem lehet másképp…

 

Az eredeti kérdésre visszatérve (hogyan lehet elejét venni a kiégésnek), az első és legfontosabb szerintem az, hogy le kell számolni az irreális elvárásokkal, melyekre mi, lelkészek is oly gyakran hivatkozunk, vagy éppen tudatosan rájátszunk. Tehát: a lelkész is ember. Hiába van rajta palást, hiába ismertük meg hívő emberként, nem tévedhetetlen és nem tökéletes. Pont annyira nem az, mint amennyire nem tévedhetetlen és nem tökéletes Mózes, Illés próféta, vagy éppen Péter apostol sem. Továbbá: a lelkész sem ért mindenhez. Van, amit elszúr, van, amiben hibázik, van, amiben segítségre szorul. Jó lenne ezt nekünk, lelkészeknek is elhinni: ezért kell lassítani, olykor megállni, nemet mondani, időt szabni, pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni. 

A lelkipásztornak munkatársakra van szüksége. Az a gyülekezet haldoklik, vagy legalábbis nem működik rendesen (mert nem tölti be küldetését!), ahol mindig, mindent a lelkész végez. Ha azt szeretnéd, hogy a gyülekezeted jobb legyen, akkor kritika és megjegyzés helyett találd meg a magad feladatát és segíts! 

Egy lelkipásztornak szeretetre van szüksége. A szeretet tetten érhető a visszajelzésekben: a dicséretben, egy-egy jó szóban, köszönetben, telefonhívásban. Ha tehát azt akarod, hogy a lelkészedet ne környékezze meg a kiégés, ha azt szeretnéd, hogy jobb lelkész legyen, akkor vedd körül őt szeretettel. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég lesz egy apró figyelmesség is. Tényleg, mikor hívtad fel utoljára, vagy mikor látogattad meg a lelkipásztorodat? Mikor kérdezted meg tőle érdeklődve és őszintén: hogy érzi magát? 

Akit szeretünk, azért imádkozunk. Te mikor imádkoztál utoljára a lelkészedért?

Hozzászólások