Itthon kultúrrasszizmus van, az emberek gettókba zárják magukat, amelyek között nincs átjárás. Magyarország egy fekete lyuk, szellemi "leostobásodás" van, az emberek pedig trollbarlangokban élnek. A pangás időszakában csak a humorérzékünkbe kapaszkodhatunk. Geszti Péter a szentimentális Magyarország-slágertől közel tíz év alatt jutott el addig, hogy a kivándorlásról írjon sírva vigadó dalt. Interjú.

Geszti Péter: Ebben az országban most jobb, ha befogod a szádat - hvg.hu

 

Kedves Péter, első indulatomban tényleg azt terveztem leírni, hogy persze, Geszti Péter szerint hosszú-hosszú évekig a pangás időszaka jön, nyilvánvalóan csak azért, mert most éppen egy többé-kevésbé keresztény-jobbközép kormány kormányoz, aztán persze rögtön lehiggadtam, mert végiggondoltam: a kérdés ennél jóval összetettebb. Annál is inkább, mert van, amiben mélységesen egyetértek veled. 

(Persze az nem hagy nyugodni, hogy miért kizárólag éppen akkor jut eszedbe elszegényedésről, Budapest pusztulásáról, zsigeri gyűlöletről beszélni, amikor jobbközép kormányok kormányoznak. Amikor szemkilövetés van, meg nyolc év lejtmenet, akkor sose – akkor éppen "holnapban rejlő bizonyosság" itt e lángoktól ölelt kis ország…de ez egy következő lapra tartozik.)

Mindenekelőtt: teljesen megértem, ha valaki rosszul érzi magát Magyarországon. Én is gyakran közéjük tartozom. Tudod, korábban volt egy reklámtábla a reptértől a város felé vezető úton, rajta a következő szöveg: minden jel arra utal, hogy hazaérkezett. És tényleg. Hazajöttél az irigyelt külföldről, ahol nem löknek ki a boltból, ha akarsz valamit, ahol a hivatalból udvariasan visszahívnak, ahol a gyermek és a család annyira fontos szerepet tölt be, hogy szép és tágas játszóterek vannak, ahol nem feltétlenül előny vagy hátrány jobb, vagy baloldalinak lenni – és leszállsz a gépről, végigzötyögsz a gyorsforgalmin, ami nem gyors, ahol nő a parlagfű, a szomszéd kocsiból szidják az anyádat, hazaérve a szomszéd meg azért forgolódik egész éjjel álmatlanul, mert nem tudja, honnan volt pénzed „oda” utazni.  Másnap végigsétálsz a településeden, ahol nincs egy normális játszótér, az utca, a bolt, a strand tele rosszkedvű, stressztől fuldokló emberekkel, a barátaid jelentős részétől pedig rendre csak pletykát, rosszindulatot, irigységet tapasztalsz.

Komolyan mondom, megértelek. Igaz, én nem a Nagykörút szlömösödését látom, hanem szegény és tehetetlen embereket, szomorú szemű gyermekeket, üres életeket, falun és városban egyaránt. És igen, látom az ijesztő mértékű elvándorlást: tulajdonképpen nincs olyan kontinens a világon, ahol ne tudnám álomra hajtani a fejem, annyi a jobb híján „odaát” próbálkozó rokon, cimbora, jóbarát. És hogy ne kerüljem meg: igen, látok sok-sok borzalmas politikai döntést, szánakozva nevetek jópár politikuson, miközben forog a gyomrom a média általad is említett, színvonalnak nem nevezhető produkcióján.

Teljesen egyetértek veled abban, hogy a legszörnyűbb mégsem az, milyen hatalmas a különbség egy hazai focimeccs és egy Real-Barca között, hanem az a fajta indulat, „fikázós sérelmi kultúra”, amely tetten érhető nemcsak a médiában, hanem a hétköznapokban is.

Szóval Péter, ha indulnál, akkor szólj, mert lehet, hogy indulok én is. Néha úgy érzem: lenne miért.

De még mielőtt összepakolnánk, megvennénk a repjegyet, és nagy búcsúzkodás közepette, vált válnak vetve a nagyszerű Franciaország vagy a csodás Amerika felé vennénk az irányt, azt javaslom: fontoljunk meg néhány dolgot.

Elsőként azt: ne hidd, hogy az idegen mindig szép és hibátlan, hogy a mi történelmünk, közelmúltunk csupán tehetségtelen (?) elitünk szűklátókörűsége miatt olyan, amilyen. Ne gondold, hogy kulturális hagyományaink gátolnak meg abban, hogy kiemelkedjünk a csapdáinkból. Szerintem nálam sokkal jobban tudod: a fényességes távolban sem olyan szép és csodás minden, mint amennyire ideátról látszik. És talán itt sem olyan sötét és kilátástalan minden, mint azt gondolnánk.
Péter, te azt mondod: egy új ember, egy fiatalabb generáció kell, hogy jöjjön, egy „érintetlen szent jezsuita” majd csodát tesz és megváltoztat mindent. Szerintem te is tudod: ez ostobaság. A politikában nincsenek szent jezsuiták. Sem ott, sem máshol, mert az ember gyarló, a pénz, a hatalom pedig még a legszentebb „jezsuita” eszét is képes elvenni.

Szerintem nekünk, magyaroknak nem egy újabb, tehetségesebb, okosabb, tisztább politikusra, vagy politikai elitre van szükségünk. A politika, bármilyen jó szándékú is legyen, nem képes arra, hogy érdemben javítson a dolgok menetén. Megváltó, fiatal erő, sodró lendületű messiások helyett sokkal inkább felszabadulásra van szükségünk, arra, hogy az évszázados görcsöktől, évtizedes félelmeinktől végre megszabaduljunk. Ez az, ami tönkretesz, ez az, ami hozzájárul ahhoz a szellemi fásultsághoz, amiről mindketten beszélünk. A felszabadulás pedig csak úgy lehetséges, ha nekiállunk szeretni és elfogadni egymást. A mindennapokban, a munkahelyen, a metrón, az orvosnál szeretni kell a másikat, és erre kell bátorítani a gyermekeinket is. Ennek része, hogy „egyszerűen jól kell csinálni azt, amivel foglalkozol. A szakmádban ragaszkodnod kell a minőséghez (…) Továbbra is hiteles tartalmakat kell előállítani, ez pedig a pékektől az írókig mindenkire igaz." Egyszerűen nincs más választásunk. A gyűlölet fásulttá és bezárkózóvá tesz – jól látod. A szeretet felszabadít. Márpedig itt, ebben a lenézett, kifosztott, tönkretett félperifériában is lehet szeretni. Sőt: érdemes is. Kizárólag ez hoz majd változást.  

Ezzel kapcsolatban azonban, Péter, van egy jó és egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy mindez nem fog máról-holnapra bekövetkezni. A szeretet gyógyít, az elfogadás felszabadít – de nem máról holnapra. Talán egy, talán két évtized. Talán már mindketten görbe botos nagyfaterek leszünk, a szociban pedig egymás elől dugdossuk a műfogsor ragasztót, ki tudja. Az is lehet, hogy rég elporladunk odalent. Azt hiszem, a negyven plusz huszonnégy évet nem lehet egyhamar meggyógyítani.

A jó hír csupán ennyi: van remény. Gyermekek, fiatalok, belül rendben lévő, értékes családok, szorgalmas anyukák és apukák, tisztességes nagyszülők: nekem (és ahogy olvasom, neked is) ők a remény. A remény pedig abból az ígéretből fakad, hogy az áldáskérő évszázados imádság csakugyan meghallgattatik.

Éppen ezért: én nem megyek sehová. Még így három gyermekkel is lenne romantikája a nagy Amerikának vagy a csodás Franciaországnak, de úgy döntöttem: inkább maradok. Mégiscsak ez a hazám. Sőt, arra kérlek téged is: te se indulj sehová. A humorod, a kreativitásod, a dalaid, vagyis mindaz, amiért te Geszti Péter vagy, értékes és fontos számunkra. Egyszerűen szükségünk van rád. (A magyar elit bűneiről, egyáltalán lehetőségeiről, az ítélkezésről, a kulturális hagyományainkról, arról, hogy csupán elszegényedés és pusztulás van Magyarországon, vagy épül, újul, változik is valami, majd beszélgetünk munka közben. Beszélgetünk, és nem háborúzunk, ahogyan manapság szokás.)

Tudod, nincs rosszabb annál, amikor az ember magányos farkast játszik. Küzdeni, helyt állni a mindennapok harcaiban, szeretni és elfogadni, belátni és beláttatni egyedül is sokkal nehezebb. Péter, mi lenne, ha te és én, ti és mi, a távozás helyett inkább együtt dolgoznánk?  

 

 

Hozzászólások