(Fabiny Tamás) emlékeztetett arra, hogy a házasság hetén "az egyedül maradottakra is gondolnunk kell, az ő életük is értékes", nekik viszont törekedniük kell arra, hogy lehetőség szerint legyen társuk, mert "a férfi és a nő együtt lehet egységes egész".

Házasság hete - a társadalomért a család tud felelni igazán 
- Csornai Hírhatár

Soós Szilárd szerdán itt a Reposzton világosan leírta, hogy házasságban élni jó. Ajándék és lehetőség a szeretetben összekötött élet, örömeivel és küzdelmeivel, távlataival és kríziseivel együtt is, ezért kell kellő figyelmet fordítani rá, ezért kell segíteni, erősíteni, támogatni a házasságra készülőket, a már házasokat. Azért is jó a Házasság hete programsorozat, mert segít megértenünk, hogy a házasság különleges kapcsolat.
Én most mégis kiegészíteném az alapmondatot. Házasságban élni jó - ha az nem egy földi pokol. Mert lehet az is. Túl sokszor történik meg, hogy ez az ajándék eltorzul, az egymást építő és segítő teljes lelki és testi közösség életnyomorító börtönné válik. Ezzel is számolnia kell, foglalkoznia az egyháznak, hiszen gyülekezeteinkben ott vannak azok az emberek, akiknek ki kellett lépni a házasságból, elváltak, és mindezt nem azért tették, mert megunták a másikat, vagy mert nem bírta szabadságra vágyó lelkük a köteléket, hanem lehet, hogy az életük (vagy gyerekeik élete) függött attól, hogy kilépjenek a kapcsolatból.

Köztünk vannak, ott ülnek a templompadokban, bekapcsolódnak a csoportjainkba, szolgálnak és segítenek azok is, akik a házasság árnyékos oldaláról érkeznek közénk. A házasság valódi életközösség, ami működjön bárhogy, erősen összekapcsolja az embereket. Ezért amikor vége van, menthetetlenül sérülnek a felek, sebeket kapnak, amit hordozni kell tovább, de mindez sokszor vállalhatóbb, mint benne égni, maródni egy menthetetlen házasságban. Családon belüli testi és lelki erőszak, terror, hazugságok, megaláztatás, vagy amikor egyik napról a másikra kiderül, hogy az, akivel összekötöttem az életem, hazudott végig, folyamatosan "kiegészítette" a kapcsolatot másokkal, vagy már régóta megvan a párhuzamosság egy másik férfi vagy nő személyében. Ez sokszor a valóság, fájdalmasabb és félelmetesebb így élni, mint kilépni belőle. (Itt szeretném jó előre hangsúlyozni, hogy nem a könnyelmű, elsietetett válásokról beszélek. Sok házasságot lehetne megmenteni belső odaszánással, közös megküzdéssel és megfelelő külső segítséggel. Igen, rengeteg a válás, és a házasságok nagy részének nem szabadna felbomlania. Ezt én is így gondolom.)

"Ismered XY-t?" "Igen. Elvált." Gondoljunk csak bele, milyen hangsúlyokat kaphat ez a második mondat közöttünk, a gyülekezetben. Bélyeggé válhat a másikon, kíméletlenül beleéghet, úgy hogy közben nem is tudjuk, mi minden vezethetett a válásig. Könnyen másodrendű gyülekezeti tag lehet az ilyen ember, lesajnált valaki. A realitás viszont az, hogy egyre többen vannak közöttünk, nálunk keresnek megoldást, új esélyt, esetleg egy új kezdetet.

Mi pedig sokszor kegyetlenek vagyunk. A templompadból vagy a szószékről. Üzeneteink valamilyen filmbeillő, idillikus, békebeli nagycsaládról szólnak, ahol az egymást visszafogottan és harmónikusan szerető szülők mosolyogva érkeznek együtt a családban mindent megkapó visszafogott, kötelességtudó, lázadásmentes gyerekekkel a templomba. Az ellenpélda pedig a csúnya gonosz elvált, aki megtaposta, meggyalázta a házasságot, a gyerekének pedig tönkretette az életét. Csonkacsalád nem jó család, hirdetem, mint lelkipásztor, majd utána mosolyogva eszem a süteményt azon a szeretetvendégségen, aminek szervezésében a gyülekezetben menedéket kereső elvált asszonyok is részt vettek?! Sajnos sokszor csak a moralizálásig jutunk, a megbélyegzésig, és közben észre sem vesszük, hogy segíteni kellene inkább, mert lelki és anyagi gondokkal küzd valaki, aki egyedül maradt. Mert már a házasságban is egyedül volt. Kegyetlenek vagyunk, irgalmatlanok olyanokkal, akik segítségre szorulnak, menedéket keresnek nálunk, de nem kapják meg tőlünk, csak a megbélyegzést. Azt, hogy ő csak egy elvált, csonka, béna, nem normális. Bűnös. Farizeusok vagyunk ezen a téren, sőt, sokszor még álszentek is.

Azokról beszélek, akiket a házasságban (?) megraboltak. Akiknek a bizalmát, szerelmét, odaadását megerőszakolták. Ők nem érdemelnek meg egy újabb esélyt? Nem indulhatnak tőlünk tovább? Nem erősödhetnek meg közöttünk? Nem találhatnak nálunk igazi társra? Szerintem igen. Ha egy szabadult alkoholistának, egy hazudozónak, egy megtért bűnözönek, (a pletykát abbahagyó asszonynak, a kisebb-nagyobb gazdasági stiklikkel felhagyó vállalkozónak, a vad élet után visszatérő fiatalnak) lehet, akkor egy házasságában megtaposott embernek is. Fel lehet állni a porból, kövezés nélkül is, segíteni, hogy a következő esély áldott legyen.

A Házasság hete jó alkalom, hogy önvizsgálatot tartsunk. Hogy megvizsgáljuk, vajon a szép esküvői beszédeken, az erkölcsi prédikációkon túl megteszünk-e mindent a jó házasságokért, segítünk-e abban, hogy áldássá legyen az, amikor egy férfi és egy nő egész életre szóló szövetséget köt. De önvizsgálatot kell tartanunk abban is,  hogyan viselkedünk azokkal, akik nem élnek házasságban - már. Nem tudom, hogy Fabiny Tamás kikre gondolt, amikor az egyedül maradottakról beszélt, de azokon túl, akik még nem találtak megfelelő párt, remélem a gyülekezeteinkben jelen lévő, szolgáló elvált emberekre is gondolt. Nekem volt már olyan esküvőm, amikor olyan embereket adhattam össze, akik második (volt hogy harmadik) eséllyel érkeztek a templomba. Nem bántam meg, a szereteten, a döntés örömén túl ott volt a tekintetekben a hála, hogy javíthatnak, hogy ajándékot kaptak a másikban - sajnos nekik megvolt az összehasonlítási alap is hozzá. Nagy a felelősségünk nekünk, keresztyéneknek, akik még komolyan vesszük a házasság intézményét, szentségét. Hogy valóban áldott, szent kapcsolatok alakuljanak ki, hogy a házaspárok megapják a kellő eszközöket, hogy a napsütéses időszakokon túl a viharokkal is meg tudjanak küzdeni. De ugyanígy felelősségünk azokat segíteni, akiknek nem sikerült. Akik a házasság árnyékos oldaláról érkeznek. Hogy ők is megtalálják az igazit.

 

Hozzászólások