Voltak illúzióim. A gyülekezettel, a lelkésszel, egy-egy emberrel kapcsolatban. Aztán csalódtam.

Illúziók - parokia.hu

Farkas József azt írja, hogy pogány dolog úgy nézni az újév elé, hogy amit majd Isten adni szeretne, azt elfogadjuk, a többit pedig majd megpróbáljuk elviselni. Alázatosnak és kegyesnek hangzik, a maga módján elég racionális hozzáállás is, de kilóg a lóláb. Egyrészt mert elég passzív hozzáállást feltételez a részünkről. Egyik oldalon van az én, aki várom, hogy ez vagy az történjen, a másik oldalon pedig Ő, aki a történéseket elindítja. Kicsit olyan ez, mintha a sors, vagy az új esztendő szavakat cserélnénk le Isten nevére, de az alapgondolat maradna: bárcsak jobban bejönne az új, mint az ó, és jobb dolgok történnének velem.


Másrészt ez nemcsak jókora passzivitást tételez fel a részünkről, de igen nagy szeszélyességet is az Úréról. Ő mint valami kegyúr, akinek a határidőnaplójába fel van írva, hogy kinek mi jár a következő esztendőben, mi pedig, mint a kegy-gyermekek kezünket tördeljük, hogy bárcsak a szerencsésebb sorsra hivatott társaság tagjai közé kerülhetnénk 2018-ban. Ha meg nem jön össze – na bumm, valahogy kibekkeljük majd a következő szilveszterig. Ez jutott eszembe először, amikor a szöveg elejét elolvastam.

Utána az, hogy mennyire ismerős az, amit a szerző megoszt a lelkészében, néhány gyülekezeti tagjában való csalódásról. Rémlik, hogy milyen is volt az én első csalódásom egy lelkészben. Akkor még fiatalként hogyan próbáltam feldolgozni, pipa voltam-e, vagy inkább keserűen csalódott, hogyan próbáltam felmenteni és miért nem tudtam, és hogyan nem beszéltem vele azóta sem. Nekem milyen elvárásaim voltak vele szemben?

És harmadszor a legkellemetlenebb: mi van akkor, amikor bennem csalódik valaki annyira, hogy utána komolyan dolgoznia kell azon, hogy itt tudjon maradni a gyülekezetben?

Az újév első napján néhányan – nem csak lelkészek és presbiterek – a gyülekezetünk következő évére is gondolunk. Erre a tágabb családra nézve is vannak elvárásaink? Illúzióink?

Visszatérve a hivatkozott szöveg bevezető soraira: nem az-e a legfőbb baj az illúzióval, hogy csak addig a miénk, amíg kivetítjük? Viszont amint megjelenik a vetítővásznon – lelkészemen, gyülekezetemen, barátaimon, pártomon, kedvenc csapatomon… –, már nem tudunk utánanyúlni és korrigálni, mert hopp! kiugrott a vetítőgépből, és mint a Bátor Tintanyúl kiszámíthatatlankodik erre-arra? (Utána meg csak állunk, és nem értjük, hogyan lett az egy üveg zöld és egy üveg kék tintából egy mérges kis Tintanyúl. Pedig annyi tervünk volt azzal a két üveg tintával, nem?)



Biztos van valami frappáns idézet Coelhotól is, de ha Farkas József frissen olvasott gondolatával kezdtünk, illendő volna vele is befejezni. Ő arra bátorít, hogy fogadjuk el (ennyiben enged teret a passzivitásnak), Isten sokkal többet tartogat számunkra az új évben is, mint amit mi várnánk el tőle.  Ahhoz, hogy ezt megkapjuk, hit kell. Idén is, és lehetőleg több, mint tavaly.

Mert Isten úgy ad, hogy közben aktivizál. Passzív ember nem lát csodát (na, meglesz az a Coelho is).

Ahogyan az apa hitére is szükség volt, hogy Jézus kiűzze fiából a néma lelket. (Mk 9,15-25 alapján: Minden lehetséges a hívőnek, in: Nem vagy messze az Isten országától, kerületi kiadás, 2015).  Mert nem tudott az apa háttérből asszisztálni fia gyógyításhoz. Úgyanúgy nekünk is hit kell, hogy meglássuk, mit készített el idén az Isten. Nem elvárás, hanem szem. Nem illúziók, hanem hit.

Mert a széttört illúziók helyett ki kérne magának újakat? De ha azt érezzük, hogy gyenge a hitünk, akkor kérhetjük Krisztust, hogy megerősítse.