„Hazugság volt az újjáépítés, valójában el akarták pusztítani az embereket. Az ördög munkája volt ez, de Isten valami különös kegyelemmel mégis megáldotta Kárpátalját. Abban a nagy fájdalomban az emberek nem káromkodtak, hanem imádkoztak. A nehéz időket tudták nem büntetésnek, hanem formálódásnak felfogni. Ez volt az ő erőforrásuk." 

A 90 éves Gulácsy Lajos püspök Budapesten – református.hu

Mint mesékből járnak vissza régi emberek. Régiek, de eleven emlékezettel. Híradói és tanúi egy kornak, amely volt, történelmünkben meghatározóan nemzedékek életét. Nemcsak abban, hogy éltek, élni akartak minden embertelenség ellenére, ahogy vállalták a közösségi tudat ápolását és továbbadását, hanem ahogy vállalták a vállalás képtelenségét, a világ bolondságát, Isten országának képviseletét, a református lelkipásztori szolgálatot, emberileg nézve egy biztosan vesztes állapotot. Beállni bolondnak világos tudattal, valahogy megrendít mindig. Tudni, hogy ütni fognak és üldözni egy életen át, s nemcsak személyesen, hanem utódaidban is, ez a vállalás.

Mert ma okosak vagyunk. Látjuk a perspektívákat, meg a történelemben megmutatkozó Isten hatalmáról is értekezünk, de egy totalitárius államgépezet örök időkre berendezkedő szorításában és az ebben eltöltött évtizedes szolgálatban korántsem volt ilyen könnyen átlátható a történelem. És mégis… Ott ahol nemcsak lehetett, hanem néha „kellett volna”, nem káromkodtak, hanem imádkoztak az emberek. „A nehéz időket tudták nem büntetésnek, hanem formálódásnak felfogni.”

Kárpátalja magyarságának egynegyedét – legalábbis így tartja az emlékezet -, az életerős és nemzőképes tizennyolc és ötven év közötti férfilakosság színe-javát, negyvenezer magyart hurcoltak a második világháború után gyűjtőtáborokba, onnan málenkij robotra. Az elhurcoltak többsége ottmaradt örökre valahol idegen földön. Ebből a genealógiai lehetetlenségből építette magát újra a kárpátaljai magyarság négy évtized alatt, megmásfélszerezve önmaga megaláztatásának számát. Családonként négy, sőt több gyerek sírta a világba az életet az elhurcolt és megsemmisítésre szánt nagyapák, családapák helyett. S mikor a szétszóratás lehetősége egy birodalmi területen nemcsak a nyelvet, hanem a bezárt templomok ellenére is megmaradó hitet akarta száműzni, előálltak a hitvallók. Kiléptek a munkásosztályból, elhagyták a tanári katedrát, összegyűltek öreg, valamikor egy másik világban még teológiai akadémiákat járt lelkipásztorok közösségében, hogy felvegyék immár nem hagyományként, hanem igaként Isten igéjét. Ez a vállalás is megrendítő. S miközben hörög a kekeckedő, a konjunktúra lovag, aki emlékezetből sem ismeri a vállalásnak ezt a mélységét, nem hajlandó látni a Krisztus evangéliuma 20. századi derűs mártíromságát, a múlandóság fölötti győzelmi erőt, amit ma újra szemétdombra akar dobni az európai emlékezet. Merthogy a diktatúrák ellenében nemcsak a politikai ellenállás szamizdatjai cselekedtek, hanem azok, akik az örökkévalóság bizonyosságában beszéltek a földi és égi hatalom különbözőségéről ugyanúgy, ahogy az ember múlandóságáról és reménységéről.

Ma sokat tudunk egy letűnt korszak ellenállásának melankóliájáról, de kevesebbet a személyes egzisztenciákon túli felelősségvállalásokról. Mert kétségtelen, hogy különleges a diktatúrában hogyan nem magatartása, de sokkal izgalmasabb a hogyan igen vállalása. Az életre, a megmaradásra. Mert jövő ott van, ahol élet is van, nyelv, hit és megmaradás ott van, ahol az élet vállalása az élet természetes része. A teremtésből nem vonja ki magát sem a félelem, sem a kényelem okán az ember.

Gulácsy Lajos kárpátaljai református püspök ennek a világnak, a Gulág-szolgálatos örömöknek, a munkatáborok fájdalomban is derűs szenvedésének élő tanúja, aki a maga kilencven évével és százhatvanvalahány centijével, botostól alig félmázsányit meghaladó súlyával eljött Budapestre, a lelki fővárosba, hogy beszéljen Isten „megmentő szeretetéről”. Ezért, csak ezért jött. Jutalmat, elismerést nem innen vár. Tudja, hogy számára kész van az Krisztusánál.

Nyilatkozatában gyönyörű, ahogy világosan különbséget tud tenni az ördög munkája és a történelmi szükségszerűség között. Talán a világos értékítélet tudta megtartani embernek az embertelenségben. Érdemes odafigyelni rá és a még élő kortársakra, mert velük nemcsak egy kor tanúi távoznak, hanem az a derű is, amely szembe tudta nevetni az élet ellenségét. A Gonoszt.

Erre a képességre szükség lesz még.