A kínai egykepolitika tömeges állami, valamint állam által kikényszerített további nagyon durva jogsértéseket hozott az elmúlt 35 évben. Az alapesetben csak egy gyermek vállalását engedélyező, a szüléseket a szülői kérelmek hivatalos elbírálásához kötő törvények 1978 óta családok százmillióit alázták meg, rengeteget lehetetlenítettek el és tettek tönkre helyrehozhatatlanul.

Születésszabályozás állami módra – index.hu

A modernizáció kísérőjelensége a gyermekszületések csökkenése. A fejlett ipari államok szinte kivétel nélkül ezt a képet mutatják, ezzel rácáfolva arra a feltételezésre, hogy a gyermekvállalás pénz kérdése. Nem. Még csak nem is kultúra függésű.
Régebben a tehetős családokban, főuraknál ugyanannyi gyermek született, mint az alsóbb néprétegek soraiban. Mária Terézia miközben birodalmat kormányzott, a gyermekvállalásban is példát mutatott. No, hogy ezek közül hányat ölelt magához, arról nem szól a fáma. De megtette, amit a haza és a vallási erkölcs megkövetelt.
A 20. század kapcsolta össze a gyermekvállalást a gazdasági mutatókkal és akaratlanul lökte hol kisebb, hol nagyobb kényszerrel a családokat a mind kevesebb gyermekszületés irányába. A beavatkozás brutalitása az állami szintű szabályozásokkal harapózott el. Kínában a születések korlátozására törekedett a kommunista pártvezetés drasztikus intézkedéseket bevezetve megtorlásként azokra, akik ellene mennek ennek a szabályozásnak. Románia a Ceausescu érában a fordított utat járta, a 25 millió románról álmodó pártvezér megtiltott mindenfajta születésszabályozást, aminek következményeként részben megindult a gyereklétszám emelkedése, amivel párhuzamosan az illegális abortuszok és másfajta „angyalűző” praktikák elszaporodása, ami sok személyes tragédiához vezetett.
Az élet Isten ajándéka – szól a keresztyén erkölcs. De alapvetően minden kultúra meghatározottsága, hogy a nemzedékek folyamatossága jelenti egy kultúra, egy társadalom értékeinek átörökítését. Az élet megkeresi a maga életterét. Ha belegondolunk, hogy miért alakult ki a nyugati társadalmak munkaerőhiánya, nem a munkaigényes helyek szaporodásával magyarázható, hanem azzal, hogy az utóbbi fél évszázad európai szaporulata nem követte azt a hagyományt, amelyik évszázadokon át fenntartotta és valamilyen módon kiegyensúlyozta a háborúk, járványok pusztításait.
Az anyagi jólét ellopta az életteret. Ami pedig nem kellene, hogy szükségszerű legyen. A modern társadalomban meghasonlottság támadt. Ennek tünetei kitapinthatóak. A probléma nemcsak abban jelentkezik, hogy egyre több magányos ember szorul a közösség szociális rendszerébe jobb esetben emberhez méltó ellátást kapva, hanem, hogy gyermeknélküliség a nemzedékek egymásrautaltságát lehetetlenné teszi.
Márpedig a három generációs egymásrautaltság az élet legszebb velejárója. Az eszmélődő gyermek látja a példát. Szüleitől tanulja a fegyelmet és megéli a szeretetet, a nagyszülőktől megkapja a szülői fegyelmezés következményéből fakadó tiltások „kompenzációját”. Ez az örök nemzedéki egymásrautaltság adja a világ rendjét. A gyermek számára biztonság. A szülő számára a küzdés értelme. A nagyszülőknek pedig a beteljesedés. A nemzedéki egymásba fonódás Isten leggyönyörűbb vallomása az emberről.
Ahol ebbe a rendbe kívülről belép bármifajta érdek és kényszer, vagy az Isten-érintettséget összetöri az életellenes gondolkodás, ott megszületik a fájdalom. A társadalmi szenvedés.
Az élet szép. Önmagában is gyönyörű. De értelmet mégis attól kap, hogy amit az előttünk járóktól vettünk valami módon tovább adjuk az utánunk jövőknek.
Ez az ember legértelmesebb tette a világban. Akaratlanul is Isten teremtő társává szegődik.