Azóta egyaránt otthon vagyok a szőlőhegy nyári csendjében és a főváros nyüzsgő forgatagában.
Otthon – reformatus.hu

Ha már szót ejtettem nénéimről, adassék igazság a másik oldalnak is, szóljak hát bátyáimról is. Annál is inkább, mert őket is elérte a modernkori társadalom nyavalyája, hogy korábban köti kévébe életüket a nagy Arató, mint asszonyaikét.

Bár egyikük, édesanyám egyetlen élő testvére, a nagybátyám épp most lépett nyolcvanadik évébe. Sokáig legénykedett, ahogy arrafelé járta a szó. De aztán neki is eljött a házasság ideje, utolsóként az öt testvér közül családot alapított. A régi ragaszkodás azonban megmaradt benne a dombon lévő „ösi” iránt. Ahogy teltek az évek, úgy lett mélyebb a ragaszkodás a testvérek irányába. Neki jutott az a teher, hogy utoljára maradt, azaz négy testvérét, három idősebbet, s húgát is kikísérte a temetőbe. Testén és mozgásán nem látszik az idő. Emlékezetén annál inkább. A szó már a múltban kalandozik bármiről is beszél. Legutóbb, amikor az autóból megláttam, felismertem jellegzetes mozgásáról, amely nagyon hasonlít nagyapáméra, az ő édesapjáéra. Megálltam mellette, s mikor kiszállva megöleltem, visszakérdezett: s te akkor ki vagy? Ahogy a nevet mondtam, rábólintása inkább a beletörődés volt, mint felismerés. A szüleiről beszélt és a testvéreiről. Menekülés ez már e jelenvaló világból? Eszembe jut azóta is, hogy hol vesz el az ember számára a lét értelme, amikor már a biológiai fenntarthatóság nem azonos a méltósággal? De látni, megölelni mindig visszahozza azt a tűnő ragaszkodást, aki a régi vérségi kötődésben feleségemnek, aki akkor huszonévesen került közénk, a nagycsaládba, egyedüliként mondta ki a veszendő szót, hogy: ángy! Érti, aki érti.
Úgy telnek néha az otthonlétek, hogy nem járom végig a falut sem. Egyik estefelé biciklire pattanok. A távolság sem időben, sem kilométerben nem sok bármelyik faluvégig. Ahogy a vékony gumiabroncsok pattognak a kavicsokon, nézem a kapukat és mögöttük rejtőző portákat. Egy falunyi népet idéz az emlékezet, akik között elbizonytalanodom, hogy ki is, akihez még be lehetne kopogni. Régi épületek rakófáinak gyönyöre váltakozik a szőlőlugasok látványával. Az éppen mögöttem erdőbe bukó napsugarak hiányát lassan betöltő esti szürkületben váratlanul ismerős hang szólít meg. „Békesség Istentől, tiszteletes úr! Hát itthonjában?” Akaratlanul is lelépek a pedálról Marci bátyám hangjára, aki befelé invitál. Szabódozom, hogy majd visszafelé jövet tenném tiszteletem, miközben melegen kezet fogunk. Bányász volt a Zsil-völgyén huszonegynéhány esztendeig. Aludtam valamikor nála Lupényban, ő is meglátogatott petrillai lelkészségem idején, ahol kezdtem a szolgálatomat. Az a ragaszkodás az otthon íze volt az idegenben, ez a szó a régi idők emlékezete és a Zsil-völgyi táj megidézése. Nincsenek véletlenek, néhány napra rá éppen oda utazom. „De aztán visszafelé gyere bé!” – mondja Marci bátyám és besiet „bereggetni” az állatokat. Észre se veszem, hogy messzire hagytam magam mögött a falut. A domboldalakat kutatja a szem, ahová életem első negyedszázadának sok-sok történése kapcsolódik. A táj magán hordja az ember küzdelmét és annak lehetetlenségét. Itt-ott szénaboglyák tűnnek elő, de sok helyet birtokba vett a cserje. Ez már a gépek korszaka, s ahová azokkal nem lehet elérni, a bokrok hamar megtelepednek. Majdnem sötétbe fordult az idő mire visszafelé kerekezve eszembe jut a Marci bátyámnak tett ígéret. Benyitom a kaput, a köszönésre már hozza is a két poharat és a pálinkás butykost. Aztán bort tesz az asztalra, mellé ásványvizet. Mesélni kezdi életét, hiszen egyedül van. Román nővel kötött házasságából alig tudott szabadulni, s mikor lehetett, visszaköltözött a szülőfaluba. Nem volt könnyű élete. Dacból ment ki a „Bányaságra”, mert tizenévesen egy tanára rossz indulata nem engedte megszerezni a teherautó jogosítványt a szakmunkás képzőben. Addig sejtette, attól kezdve tudta, hogy nincsenek véletlenek. Isten van mindenben, mondja ő. Ahogy meséli történetét, egyre gyakrabban visszatér, hogy Isten akarata mindenben benne volt. Nyelvtudás nélkül ment románok közé, s az első ember, aki fogadta, egy magyar bányász volt. Az első kioszkos asszony, akit kérdezett ugyancsak magyar volt, aki ráadásul ismerte a korábban kiköltözött falubelijét. Hát így lett meg az első éjszakai szállás. Egyetlen hátizsákkal indult az élet, abban volt mindene, ruhája, némi pénze. Munkásszálláson kezdte, ahol négyen osztoztak egy szobán.
Az első bányászfizetés emlékezetes volt. Tizenhárman dolgoztak egy sittben. Amikor megkapták a hó végi juttatást, a kocsmába ment a csapat. A legöregebb bányász egy kört rendelt sörből és azonnal fizette. Na, akkor leesett nekem, mondja Marci bátyám, hogy itt mindenkinek rendelni kell. Tizenhárom sör viszont teljesen kiüt, ha meg tudom egyáltalán inni. Gyorsan kapcsoltam. Ne mondják, hogy a sz*r a magyar, és semmiházi ez a kicsi suhanc, a másodikat én rendeltem és fizettem. De azonnal ott is hagytam őket. Az ital sohasem kísértett meg, mondja, miközben kutat a nyári konyha szekrényében. Poharakat gyűjt mostanában. Ezt nézd meg, veszi elő az egyiket, ezt az öreg bányászok használták és úgy hívták, hogy „col”. Amikor kocsmába mentek, sosem ittak a kocsmai pohárból. Mindenki a belső zsebében hordta és kitette az asztalra. Amikor jött a kisasszony, csak számolták, hogy mennyi. Kényes ember volt a bányász, nem ivott más után. Meg ugye, ott pénz is volt mindig.
Isten iránti hálával beszél az életéről, elhunyt szüleiről. Békés és megelégedett ember. Egyedül él, de „Isten ezt adta nekem” bölcs belenyugvással teszi. Aztán nézz fel a Páringra, ha ott jársz, mondja búcsúzóul, sokszor néztem én is.
Az estében csak a villanypóznák kísérnek hazafelé, miközben recseg a kavics a kerekek alatt.
Egy utolsó kép villan Domokos bátyámról is, amint öregasszonyok társaságában naphosszat üldögél a kapu előtti padok valamelyikén. Igazi kemény ember volt fiatalabb korában. Maradt valami abból a tartásból és az egy esztendőből, amit a Ludovikán töltött. Ha nem így dől a világ sorsa, talán egy daliás katonatiszt lehetett volna belőle. Nyugdíjas éveiben végig járta fiatalsága helyszíneit, Kőszeget, Szombathelyt, Kisbért, ahol nagyapja „csődörös huszár” volt a KuK hadseregben. Többször felkeresett itt, a Dunántúlon. Jó vendég volt. Ízesen ette a kínált ételt, ha úgy hozta az este, szerényen meghúzta magát egy éjszakára. És mesélte életét friss élményekkel keverve.
Nem megyek már többet hezzátok, mondta, mikor legutóbb beszélgettünk, de amikor haza jössz, te gyere el. Míg élek, megkínállak egy pohár borral!