Ebben a márkaküzdelemben pedig elég nehéz versenyezni a mamutvállalatokkal, olyannyira, hogy még a leginnovatívabb kisvállalkozóknak sem nagyon sikerül. Ékes példája ennek a magát az igazi finn Mikulásként hirdető, Magyarországra is minden évben ellátogató Joulupukki, aki egy csodálatos marketinghadjárattal hiába vált a globális Mikulás-piac megkerülhetetlen szereplőjévé, mégsem megy neki a szekér, illetve hát a rénszarvasszán.
Tavaly ugyanis kis híján csődbe ment és hatalmas adóhátralékot halmozott fel az igazi Mikulás mögött álló biznisz, és épphogy sikerült megmenekülnie. Végül egy rénszarvas szafarikat futtató cég segítette ki a Magyarországon világhírű lappföldi kisvállalkozást, de hiába javultak azóta az eredményei, a télapóság valójában nem kifejezetten jó üzlet. Dacára annak, hogy néhány évtizede pont üzleti céllal telepedtek rá a finnek a minimum kétes lappföldi Mikulás-eredettörténetre.

Szegény Mikulás –index.hu

Az a hír járja, hogy már a Mikulásnak sem megy jól. Legalábbis anyagilag. Nem kifizetődő a munka, sem pedig a mögöttes biznisz. Ha a hír igaz, akkor nemcsak a gyerekek lehetnek szomorúak, hanem szegényebbek lettünk a jóság és örömszerzés önzetlenségének egy mítoszával. Az európai kultúra önmagát lopja meg. Pénzzel kiüresíti a szívet. Én a kólapirosba öltöztetett Mikulást nem sajnálom, csődbemenetelének híre nem keserít el, mert nem az igazival történik mindez, hanem azzal, akit az emberek érdekeik szolgálatába állítottak. Ez nem az igazi Mikulás.

Kisgyerekes szülők előbb-utóbb úgyis találkoznak az igazsággal. Emlékszem, amikor gyerekeimmel sétálva a város főterén tíz percen belül szembe jött a harmadik Mikulás, középső fiam akkor még óvodásként csalódottan kérdezte: most melyik az igazi? Szomorúan be kellene vallani, hogy az igazi Mikulás kevés helyre jut el. Megelőzik a hamisak, a mohóbbak, az után gyártottak előtte mennek az igazinak, hogy ellopják a gyermekek örömét.
Az igazi Mikulás nem ruhájáról, hanem az általa itt hagyott örömről ismerhető fel. Benne van az a szellem, amely annak a kis-ázsiai Szent Miklósnak sajátja, akinek kreativitása a hagyomány szerint az volt, hogy névtelenül jutassa el egy szegény család gyermekeinek szívük vágyának örömét. Amikor gyerekek voltunk, mindig jött a Mikulás. Ezt onnan tudtuk, hogy a sokszor hóban lucskossá ázott, este későig vikszolt, ablakba tett bakancsban reggelre mindig volt ajándék. De nem láttuk mindig a Mikulást. Sőt, nagyon ritkán. Ennyi év távlatából bevallom, kicsit féltem is tőle. Talán kétszer-háromszor kopogott be hozzánk. Lábbelijére nem emlékszem, nadrágja világos szürke, felül fehér gyolcsinget viselt és hatalmas pocakja volt. Szakálla kenderkóc szerűen szálkás, süvegére viszont pontosan emlékszem, tornyosan magasodott, kétszer olyan magas, mint a feje, egyszer piros volt, egyszer pedig kék. Kérdezgetett is valamiket, zsákjából, amit vállán átvetett, ajándékot és virgácsot hagyott ott. Ez utóbbit nem utólagos fenyítékként, hanem a jövendő jóság biztosítékaként.
Ha nem jött, mert ugye sok helyen volt dolga neve napján a világban, megértéssel voltunk, talán egy kicsit felhőtlenebb is volt az öröm, hisz nem a személye, hanem a hozott ajándéka bizonyította újra és újra esztendőről-esztendőre a jóság jelenlétét. Ennek az örömnek a felnőttek is részesei voltak. A kapott cukorkákból megkínáltuk a rokonokat, akik valahogy azon az estén mindig eljutottak hozzánk. A kérdés sosem az volt, hogy mit hozott, hanem, hogy jött-e a Mikulás? Ha jött, biztosan örömöt hozott és hagyott ott. Ennyi év távlatából jobban látszik egy anyagilag szegényebb világ gazdagsága, amelynek forrása az örömszerzés akarása volt. A mítosz hatalma ebben rejlik. Nemcsak azért lehetett mára mesévé, hanem kiábrándító hazugsággá a Mikulás sok felnőtt életében, mert „apuka, aki tizenegy hónapon át racionalitással győzködi gyermekeit arra a gyermeki kérdésre, hogy hogyan tud bejönni a Mikulás a kéményen, egy hónapig bizonygatja, hogy na, az varázslat”, hanem, mert eltűnt a személyes örömszerzés varázsa az ünnepi pillanat mögül. Ha külsősre bízatik az örömszerzés, biznisszé lesz a Mikulás-történet. A mítosz mesévé, kisgyermekek néhány éves izgalmává és egy élet hazugságává.
Pedig a Mikulás nem hazugság. Ellopták valakik arcát, új ruhába öltöztették, vattaszakállal eltakarták. Az érdekmentesség és a szentség elhalványodott. De nem halt meg, csak arra vár, hogy a hagyományát újra felfedező és újra értelmező európaiság rátaláljon. Addig is hitelességét arc nélkül az önzetlen emberi jóság menti át, amelyik gondoskodik arról, hogy ne csak a kipucolt Mikulás-napi csizmák, gyerekeké és felnőtteké ne maradjanak üresen, hanem a szívek se.