Isten akaratát elfogadva tudatjuk mindenkivel, aki szerette, hogy Varga László református lelkipásztor 2017. május 29-én, életének 90-ik évében, küldetését befejezte, hazahívta Teremtője. Úgy lépett át az ő Urához, ahogy mindig is kérte, betegség és fájdalom nélkül.
A mai napra általa kijelölt ige volt a meghatározó mindenben, amit élete során tett: „Az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!" (Ézsaiás 6:8)
Varga László szolgálati helyei voltak Abrudbánya, 7 és fél év Románia börtöneiben, Magyarsülye, Magyarpalatka, Somkerék, Marosfelfalu, Marosvásárhely VIII. Cserealja.
A hozzátartozók kérnek mindenkit - az ő akarata szerint -, koszorú helyett egy szál virágot vigyenek a sírjára. A koszorúmegváltási adományokat a Cserealjai gyülekezet diakóniai céljaira ajánlják fel.

Egy kor tanúja – református.hu

Beütöm a nevet, és íme az adat, amit kidob a mindenható számítógépes ténytár: Varga László, született 1928. március 17. Zilah, elhunyt 2017. május 28. Marosvásárhely, állampolgársága: román, foglalkozása: keresztény pap. Szeretném lefordítani ezt a mondatot magyarra, érthetően. Varga László erdélyi református lelkipásztor Zilahon született 1928-ban, életét teremtő Istenének, akiben hitt, 2017. május végén adta vissza Marosvásárhelyen. Gyászjelentése olyan puritán, mint élete is volt. Pedig emez utolsó nem volt könnyű.

Én Marosfelfaluban találkoztam vele először, karácsony másodnapján, ahová Székely József marosvécsi lelkipásztor vitt át – emlékezetem szerint egy ezerötös Ladával, aminek kiváló fűtésére emlékszem, s talán téglavörös színére, minthogy e két település társlegátus helyek voltak. A Lada marta a felső maros-menti takarítatlan utak havát Marosvécs és Marosfelfalu között. A Kemény bárók vécsi templomából máig ható emlék az olasz márványból faragott szószék tenyerembe égő hidege és a jeges emelkedő, amelyben lefelé csúszkálásban kielőztem a gyülekezetet. A parókia melegében Varró Jánosról beszélgettünk Székely tiszteletes úrral, akinek regényei az erdélyi történelem szépirodalmi feldolgozásainak megkerülhetetlen darabjai. Ki tud a kerelőszentpáli csatáról, ahol a későbbi lengyel király, Báthory István, ekkor még erdélyi fejedelemjelölt egy üstnyi emberfület vágatott le a székelyekről, mert a Bekes Gáspár hadában álltak szemben a Báthoryakkal? Varró János ezeket szemérmesen elhallgatta ugyan, de a csatát, s benne természetesen Marosvécs várának történetét is megírta, amelyért az édesapja sokat szégyenkezett is volna. Mert nem egészen történelmi hűségben született a mű.
A vécsi parókia kályhájának duruzsolásából, amelybe a fát a vasalbertes havasok küldték alá valahol Istenszéke alól, kimozdított a karácsony másnapi kötelesség, az Isten Fia eljövetelének örömhíre. A templom előtt rakott ki Székely József tiszteletes úr, s fordult is vissza délutáni szolgálata kötelességére.
Pirospozsgás, őszülő hajú és tömött bajszú ember jött elém, Varga László. Akkor egy volt a sok erdélyi lelkipásztor közül, aki végzi a rábízott munkát. Úgy emlékszem, hogy lánya kántorizált, őmaga pedig valami különös pattogó hanggal mondta a rá eső részt. Nekem idegenül hangzott az ízes szó, amelyről később tudtam meg, hogy Zilajról eredt, s amelynek ízét Szilágyi István regényében, a Kő hull apadó kútba éreztem újra lüktetni. Zilah lenne hivatalosan az a város, amely évszázadokon át a szilágysági kálomisták központja és a Wesselényi bárók felségterülete volt. De Zilah Zilaj minden valamirevaló zilahinak. Csak Ady akart jövevényként nótát írni a zilahi embernek. De hetykesége mégiscsak beletalált valamiképpen, mert azóta is megidézik többen ezt a nótát, soha hitelesebben nem hallottam, mint Szilágyi Istvántól azon az ízes nyelven, melyet beszélnek talán még ott, a vén Meszes alján.
1987 karácsonyán voltunk talán, ott Marosfelfaluban, ahol a csikorgó hidegben is ízott a megtartatás evangéliuma. Pedig akkor tényleg farkasordító idők jártak, a romániai kommunista diktatúra legkeményebb éveit éltük. De félelemre alig emlékszem. Varga Laci bácsi is felújított templomban szolgált. Akkor még nem tudtam, hogy ki ő. Hogy életének fordulatát nem az elkezdett jogi tanulmányok megakadása, hanem az 1956-os magyar forradalom hozta, amelybe belecsöppent erdélyiként. Hazament Erdélybe magyarnak, hazament lelkipásztornak és hazament börtönbe, mert a román diktatúra a magyar történelemnek ebben a nagyszerű eseményében való részvételét rótta fel bűnnek. Azaz nem egészen. Volt neki más is. Az erdélyi kérdés megoldásának kísérlete, amely aztán az ún. Dobai perben csúcsosodott. Ezt a történetet nemcsak meg kellene írni, hanem beépíteni az erdélyi tudatba, sőt az össznemzeti magyar tudatba, hogy voltak, akik a nemzetközi jog labirintusaiban egy román-magyar kiegyezéses Erdély történetről, területi revízióról gondolkodtak. Nem szabad elfelejteni, mert lehet, hogy egyszer magyarázatot ad arra, amit most álmodni se merünk.
Varga László hat évig edződött a román kommunisták börtönében.  Az alatt sok mindent megtanult: idegen nyelvet, szisztematikus gondolkodást, a különbségtettel képességét jó és rossz között. A börtön utáni a szabadság a szórvány magyar reformátusság szolgálatát jelentette. Marosfelfalu is határterület, a Görényi-havasok románságának nyúlványai eddig értek.
Az erdélyi református egyház nem felejtette el hűséges papjait. Ahogy a helyzet engedte, igyekeztek őket a megfelelő helyre juttatni. Egyfajta elégtételt adtak László Dezsőnek, Fülöp G. Dénesnek, Csiha Kálmánnak, Bustya Dezsőnek, s később Varga Lászlónak.
Az elégtétel az volt, hogy építhettek: templomot, gyülekezetet, jövőt és álmot. Varga László messzebb merészkedett. A változásokat követő években radikális teológiai látásait vetette papírra. Jogi rendezettséggel írt szisztematika teológiát, ahol meghökkentő módon jön szembe az olvasóval a modernitás kísértete és megoldása. Nyugtalansága még a pártalapításig is elvitte, ő alapította és elnökölte az Erdélyi Kereszténydemokrata Pártot. Nem volt időszerűtlen, csak tisztán keresztény, aminek nem volt helye a romániai magyarság pártstruktúrájában épp keresztény radikalizmusánál fogva.
Élete végéig hű maradt a néphez, amelyből vétetett. Szent fanatizmussal kereste a megtartatás lehetőségeit. Mert nem hagyományosan feltenni teológiai kérdéseket. Vele egy nemzedék lép ki közülünk, olyan, aki azoknak az időknek volt tanúja, amelynek megértése és feltárása nélkül nem lesz érthető a „honnan jövünk” kérdése.
Egy képre emlékszem, amelyet a rendszerváltás hajnalán egyik előadásában használt. A bolha ugrik önmaga testsúlyához képest a legnagyobbat. De a cirkuszi bolhákat megtanítják kicsit ugrani. Akkorát, hogy látható és nevetséges legyen a cirkuszi közönség számára. Ezt pedig úgy érik el, hogy befogják a bolhát, ami ösztönösen nagyot ugorna, de leborítják egy üvegharanggal, aztán stimulálják. És a bolha ugrik, de mindig beüti magát. Erre egy idő után rájön, hogy csak akkorát kell ugorni, amivel nem éri el az üvegharang tetejét és akkor nem fáj. Amikor ezt már jól begyakoroltatták, le lehet venni az üvegharangot és a bolha akkor sem ugrik nagyobbat. Mert ezt tanították neki.
Az új idők nagyobb ugrásokra adnának lehetőséget, de sokan csak a megszokások szerint lendülnek neki. Sokszor eszembe jut ez a kép Varga Laci bácsitól. És látva életünket nem tudom, hogy az üvegharang példázata nem érvényes-e a mában?