Felmerül a kérdés, hogy vajon itt egy egykori kancellárt gyászoltak-e vagy egy eszmét, és hogy egy embert temettek vagy az általa elképzelt Európát.

Helmuth Kohl temetéséről – spiegel.de

Egy futó hír maradt ezekre a napokra a német újraegyesítés atyjának tartott Helmuth Kohl egykori kancellár temetése. A német médiában valamifajta kettősség volt érezhető, a mostani kancellár elhatárolódása nyomán kialakult feszültség és kritika megjelenítése, a másik oldalon pedig a lehetetlent megálmodó és a történelmi pillanatot felismerő német újraegyesítés megkérdőjelezhetetlen történelmi tettét végrehajtó személyiség iránti tisztelet.

A temetés körül kialakult családtörténet a búlvár szintjéig ért leginkább, egyfajta menekülés lett az első „európai halott“ státusz, amely által menteni igyekeztek a helyzetet.
Helmuth kohl eléggé súlyos személyiség volt ahhoz, hogy megkerülhetetlen legyen úgy az otthoni, mint az európai politikum számára. Sorsa és kortárs értelmezése felveti azt a kérdést, hogy itt tényleg egy nagyformátumú politikust temetett Európa vagy vele együtt egy olyan Európa eszmét is, amelyet Kohl képviselt. Kancellársága jelképes is lehetne: ő egyszemélyben volt az átmenet és kapocs, az utolsó bonni és az első berlini kancellár.
Egy interjúban mesélt arról, ahogyan tizenévesen átélte a világháború borzalmait, s benne a majdnem minden családot érintő veszteségeket. Ezért ő megpróbálta újraértelmezni az európai kereszténydemokráciát anélkül, hogy feladta volna a keresztény gyökereket, kereste az integrálódó Európa nemzeti jellegzetességeinek egymásra találását is. Számára még egyértelmű volt, hogy a nemzetállamiságot meghaladni nem annak feladását jelenti, hanem a hagyományok újraértelmezését és az európai közös nevezőt: a keresztyén lelkiséget kell megtalálni és megőrizni. Nem véletlen, hogy a globalitás zöld hívei voltak a legengesztelhetetlenebb ellenségei, akik a megváltást önnön ideológiájukban biztosabbnak látták, mint a keresztyénség kultúrális hagyatékában.
Helmuth Kohl nagy német és nagy európai volt egyidejűleg. De az által lehetett nagy európai, hogy a német egység történelmi pillanatát felismerte, amitől attól akkor az egész Európa – a formális barátok és szövetségesek is - félt(ek). Pedig az volt az ajtó, amin aztán az egykori keleti blokk államai is beléphettek a közös ezredvégi történelembe.
A poltikai karrierjének egy látszólag mellékes szál vetett véget, a pártfinanszírozás kapcsán nem tudott, nem akart elszámolni egy olyan adományozó nevével, amelyet pártja úgy kapott, hogy ő személyes ígéretet tett a nagy adományozó anonímitására. A vita az adott szó és a pártfinanszírozási törvény feszültségéből fakadt. Egyik értelmezésben senki sem helyezheti magát a törvények fölé, a másikban pedig, hogy létezik az adott szó hitele, amelyet akár a személyes karrier beáldozása révén sem ad fel az ember. Ez utóbbi néhány évtizeddel korábban még erénynek számított. Mára a törvény formalitása fölébe került az emberi elköteleződésnek.
A törvény betűje több, mint a lelkiismeret. S valahol ez mutatja a régi és új Európa törésvonalát. A törvény beköltözött a családi házakba, társas kapcsolatokba, szülő-gyermek viszonyba, iskolákba és kórházi betegszbákba. A törvény megmondja, hogy mit gondoljon az ember közösségi értékekről, sőt az ember akaratán kívül sok helyen rendelkezik a testéről is.
Hogy ez az Európa kinek lesz lelki otthona, ez a jövő nagy kérdése.