Ritkán olvasni olyan felszabadult és intellektuális könyvet, mint a német irodalom csodagyerekének új regénye. 

F, mint finezza - Jelenkor

Daniel Kehlmann legújabb regénye, az F eleinte nyugtalanítóan emlékeztetett előző műveire, így szerkezete a Hírnév novellafüzér-jellegére, egyes vonatkozásaiban a Beerholm-illúzióra. És mégis, a fiatal német író tudja azt, amire csak a legjobb alkotók képesek: meglepni. Meglepnek a történet fordulatai, és meglepő az a játék, amit az olvasóval folytat, akit az orránál fogva vezet, s hol ebben a tudatban ringatja, hol abban, míg egyszerre csak kivigyorog, s éppen hogy meg nem kérdezi: Te ezt elhitted?

A 2008-as nagy pénzügyi válság idején játszódik a történet fő vonulata. Ám valójában a gazdaságinál mélyebb az identitásválság, amely gyakorlatilag Kehlmann egyik fő témája. Az F szereplői – egy apa és három fia – többféle síkon is reprezentálják a nyugati világ válságát. Mindegyikőjüknek többszörösen is félrecsúszik az élete, s így egészen normális mai embereknek tűnnek. Valójában mindegyikük élete egy-egy óriási paradoxon. A hitetlen pap, a nyughatatlan férj, aki már nem is érzékeli a hűség és hűtlenség határát, a homoszexuális festő, az apa, aki mindegyik fiát odahagyja, hogy író lehessen: csupáncsak elnagyolt jellemzések ezek, hiszen Kehlmann kitűnően kidolgozza az egyes karaktereket, s mind nagyobb és nagyobb mélység tátong a felszínes kép és a valóság között.

A szereplők abban a nyugtalanságban, amely elválasztja őket az ideáltól, legalább felteszik maguknak azokat a kérdéseket, amelyek életük céljára és kudarcaik okára rákérdeznek. Kutatják a szabadság határainak kérdéseit, s olykor cinikus válaszok születnek. „De van, amikor már semmi sem teszi szabaddá az embert. Sem a hazugság, sem az igazság.” Végül kiderül, hogy van, akit éppen a nagy válság menti meg a végső bukástól, sőt, felszabadítja őt. A kötelesség határai pedig nyúlósak, mint a rágógumi. „Kötelesség. Mi magunk találjuk ki igény szerint. Magától senkinek sincs, csak ha úgy dönt, hogy van neki.” Ám Kehlmann regényében nem léteznek bizonyosságok. Sőt, inkább alapvető lényege a sokféle bizonyosság és sokféle bizonytalanság keveredése.

A legfőbb kérdés: mi irányítja életünket? Miképpen leszünk azzá, amik vagyunk, és biztos-e az, hogy jó helyen vagyunk? Képesek vagyunk tehetségünk kibontakoztatására, vagy éppen kénytelenek vagyunk középszerűségben letölteni a nekünk rendelt időt? Véletlen események láncolata csupán az életünk? Vagy van irányító erő benne? S ha igen, mi? „Fátum”, mondja a regénybeli apa, „A nagy F. De a véletlen hatalma folytán előfordul, hogy hirtelen nem a neki rendelt sors jut az embernek, hanem valami véletlenszerű sors. Az ilyesmi gyorsan történik.”A fátum szerepét azonban a regény éppúgy iróniával kezeli, mint minden más megoldást. Maga az a tudatosság, ahogy halad előre a történet, s egyszerre mindenkinek a sorsa lekerekedik, sejtetni engedi, hogy elrendelt pályáról van szó, amiben a furcsa véletlenek mögött irányítás van. A szálak kísérteties módon futnak össze, a megmagyarázhatatlan jelenségek pedig egyenesen külső beavatkozásra utalnak. A határ a hallucináció és az ember sorsát irányító emberfölötti alakok között olykor elmosódik. A cselekmény végül azt példázza, hogy a legnagyobb krízishelyetekben irányított a lét, s ami az egyik szereplő számára a véget hozza el, az a másik számára a menekülés lehetőségét adja meg. Azt Kehlmann végül szintén az irónia körébe utalja, mennyire történik Istentől elrendelt csoda, ám lehetőségként ezt sem zárja ki. A nyitott regény megadja a többféle magyarázat alternatíváját. Mint ahogy a cím – F – utalhat akár a fátumra, akár a szabadságra (Freiheit), akár a regényben megjelenő hamisításra (Fälschung), a pénzügyi ágazatra (Finanz), vagy csak egyszerűen a könyv zsidó származású szereplőinek nevére (Friedland).

Ha a fülszövegre hagyatkozunk, hamar a közhelyes regények világába utaljuk a történetet: „Egy apa és három fia, akik életét a hazugságok és a látszatok uralják.” Nem, nincs több hazugság ezekben az életekben, mint egy átlagolvasóéban. Ha valami felnyitja a szemünket, hát inkább az, mennyire kevéssé ismeri egymást ember az emberrel, mennyire kevés az a felszínes tudás, ami alapján a másikkal való viszonyunkat rendezzük. Menyire kevéssé akarunk tudni a másikról. Daniel Kehlmann a maga humoros, ironikus stílusában ismét nagyon „beletrafált”.

A németországi kritika olykor úgy jellemzi az F-et, mint ami támadást indít a római katolikus egyház ellen. Tény, hogy a főhősök közül az egyik, Martin, katolikus pappá lesz, de még szolgáló lelkészként sem talál hitet. Különösen humorossá a dolog akkor válik, amikor szembesülnie kell azzal, hogy családjában is megjelenik a rajongó, feltételen istenhit. Hiba volna azonban ebben bármiféle egyházkritikát keresni. A könyv az egyéni tehetetlenség és tehetségtelenség egy-egy példáját mutatja fel, s mi is lehetne nagyobb tehetetlenség, mint Isten vigasztalásáról beszélni hit nélkül? Ám hiányzik emögül az a gonosz cinizmus, ami egykor papi pályára terelt embereket kizárólag a hatalom és pénz, vagy a társadalmi presztízs miatt. A hitetlen pap főhős ugyanis szenved abban a szerepben, amibe belekerült, helyzetében nincs nagyság és gonoszság sem. Egy esendő, szánalomraméltó alak. Korunk gyermeke. S ezektől az igaz jellemzésektől válik olyan hitelessé Kehlmann regénye.

 

Daniel Kehlmann: F

Magvető, Budapest, 2014.

Fordította: Fodor Zsuzsa