A Magyar Naplót és az Irodalmi Magazint is megtalálja a FOLYÓIRATOK, MAGAZINOK ÉJSZAKÁJÁN 2015. június 20-án, szombaton 14 órától hajnali 2 óráig a budapesti Iparművészeti Múzeumban.

A Magyar Napló a Folyóiratok, Magazinok Éjszakáján - Magyar Napló

A Magyar Napló folyóirat májusi számában megjelent egy interjú Vitézy László rendezővel, aki mesél Illyéshez és Nemeskürtyhez fűződő szeretetteljes kapcsolatáról. Szó esik a filmgyártás helyzetéről, a mai filmek sikertelenségéről, és végül néhány keresetlen szó erejéig a magyar irodalomról. Néhány mondat mélyen megrázta a folyóirat főszerkesztőjét, aki maga is kitűnő író, és a folyóirat következő számában igyekezett saját álláspontját közzétenni.

A Móricz-filmek révén ismertté vált Vitézy László arra a kérdésre, hogy miért éppen Móriczhoz fordult, a következőt mondja: „Úgy gondolom, hogy a mostani irodalom nem elég átütő ahhoz, hogy a filmes, az olvasó, a néző, a nép lelke rezonálni tudjon rá tévéjátékfilmben. Az írók nem veszik észre, hogy mi van a nép lelkében, ezért nem tudnak olyat csinálni, amely ott rezgéseket, felismeréseket, érzelmeket váltana ki. Ezért aztán muszáj visszakanyarodni Móriczhoz, Mikszáthoz. Jobban mondva ez nem visszakanyarodás, hanem értelmezés, sőt fölmutatása annak, hogy érzelmek nélkül nem lehet játékfilmet csinálni. Az irodalomtól ma túl nagy segítséget nem lehet várni, ezért fordulok Móriczhoz.” No, most kérem szépen. Eleinte még örül is az ember, hiszen a jeles filmrendező csak a saját véleményéről beszél. Később karakteresebben fogalmazza meg mindezt. A mai magyar irodalom eszerint nem rezonál a „nép lelkével”. Ez tényleg nem szép dolog, erre eszembe jut Szilágyi Domokos e helyütt már néhányszor idézett verse: „Ön azért énekel, mert ön dalos, ön egy lelki műbútor-asztalos, s működik a felül- építményen belül, egyszóval: tükröz, hozzáadja a valóságot a betűkhöz.” Aztán az is kiderül, hogy Vitézy szerint hiányzik az érzelem a mai magyar irodalomból. Még csak segíteni sem akar abban, hogy egy jó kis film kerekedjen a művekből. Én most erre – már elnézést – de elképzelem a kortárs robot-regényírót, aki tökéletesen érzelemmentesen éppen azon ügyködik, hogy véletlenül se lehessen a művéből filmet csinálni. Még egy kicsit rágja is a körmét, amint ül a parkettán, mert arra gondol, hogy talán egy kicsit túl sok a feeling, és akkor jön egy kellemetlenkedő filmrendező, aztán bumm! Talán még filmet is akar csinálni. Igazán, ezt minden áron meg kell akadályozni!

Mit csináljon egy szegény főszerkesztő, aki leközöl egy ilyen jellegű becsmérlést, ami gyakorlatilag egész életművét kérdőjelezi meg? Megkérdőjelezi saját irodalmi teljesítményét, megkérdőjelezi kedves pályatársainak, munkatársainak, hozzá közel álló szerzőinek a munkásságát? Megkérdőjelezi annak a folyóiratnak és kiadónak létjogosultságát, amelyet nagy gonddal vezet? Oláh János a júniusi folyóiratszám vezércikkében azt mondja ki, amit az ember valóban tapasztal: „Úgy éreztem azonban, hogy szó nélkül nem hagyhatom. Főként azért nem, mert nem egyedi véleményről van szó. Túl sokan hangoztatják szinte szó szerint ugyanezt. Amikor azonban arra kerül a sor, hogy bizonyítani kéne állításukat, egy-két posztmodernnek nevezett divatkönyvön kívül semmit nem tudnak érvként felhozni. A modern népiség vagy az újrealizmus körébe sorolható művek közül még a címét sem ismerik egynek sem, és ha egy-egy író nevét hallották is, olvasni tőlük sem olvastak semmit.” Oláh János minden szavával egyetértek. Noha egy egész nemzedéknyi írógárdáról van szó, több kiadóval a háttérben, akik más hangnemben, más témákkal jelennek meg, mint egy szűk, de sztárolt csoport, mégsem váltak közismertekké. Azt sem lehet mondani, hogy az utóbbi évtizedekben ne jelent volna meg olyan regény, novella, ami drámaiságában ne tudott volna egy kitűnő adaptációt szolgáltatni. Gondoljunk csak Szilágyi István Hollóidőjére, vagy a Kő hull apadó kútba című regényére! A legutóbbi években is megjelent jó néhány kitűnő könyv, ami filmre kívánkozna. Aki olvas, találhatna alkalmas anyagot.

Ám itt a bökkenő. Kevesen olvasnak, akik ítéletet mondanak. Nem kritikát – hiszen ahhoz ismerni kellene az adott műveket, az utóbbi években megjelent alkotásokat -, hanem ítéletet. Nagyon keskeny a mezsgye kritika és becsmérlés között. Ha valaki azt mondja, nekem nem tetszett, amit olvastam: ez korrekt. Ha azt mondja: nem ismerem túl jól, csak hallomásból: ez is korrekt. Ha azt mondja: nincs és pont: ez megalapozatlan állítás.

A jó kortárs alkotókat többnyire nehéz kiszúrni. Vagy ajánlják egyiket-másikat, vagy az ember valami miatt felfigyel rájuk. Egy beszélő könyvborító, egy jó reklám, vagy egy baráti ajánlás elvezethet egy izgalmas új alkotáshoz. Évtizedek távlatában jóval könnyebb megmondani, kinek-minek van értéke, hiszen már összegezte az irodalomtörténet, a kánon minősítette. A kortárs értéket felfedezni és helyén kezelni: nagy erény. Ehhez viszont figyelmesnek kell lenni, és sokat kell olvasni. „Muszáj!”, mondhatnánk az interjú szavával élve. Amikor a nagy klasszikusokat felmagasztalják, és ócsárolják az újat, mindig eszembe jut, vajon a klasszikusok rajongói felismerték volna adott korban a nagyot az íróban? Vagy Móricz idején visszasírták volna Petőfit, akivel- úgymond - lezárult a magyar irodalom?

Ha pedig eddig még nem lett volna nyilvánvaló, akkor most szeretném megerősíteni: nem az irodalmároknak kell segíteni a hazai filmgyártást, hanem a filmgyártóknak az írókat. Közgazdasági nyelvre is le lehet fordítani a tételt, csak meg kell nézni, mennyit kap támogatásul egy-egy film, és mennyit egy alkotó. Akinek egyáltalán jut egy kis pénz, és nem méltatlan körülmények között kell tengetnie életét a semmi határán. Mert ilyen is van, nem is egy. A film közismertté tehetne szerzőket és új írói műhelyeket. Amiből mindenki nyerne. De nem muszáj. Mert ezt a szót amúgy se szeressük.

Hozzászólások