„Márton emléke túlélte az évszázadokat. Valahányszor a frank királyok hadba szálltak, mindig az ő köpenyét hordozták hadijelvényként. Ünnepének előestéjén a gyerekek manapság is sok országban énekelnek dalokat és gyújtanak fáklyákat Márton tiszteletére...” – írta ezt a szerző könyvének végén. Azóta közel fél évszázad pergett le az idő rokkáján. 

Bátorság és irgalom - Szent Márton életregénye - Martinus Kiadó

A Katolikus Egyház által szentnek nyilvánított Tours-i Mártonnak, avagy Martinusnak Szombathelyen kultusza alakult ki. A legenda szerint Márton itt, az egykori Savariában született, tudni vélik, hogy szülőháza a mai Szent Márton templom alatt vagy közelében volt. Ez lehetséges. Szombathely valóban ókori elődjére lépült, itt majd minden ház és út alatt az ókori kövek tanúskodnak a régmúltról.

A népszerű Márton-legendát idézi fel Wilhelm Hünermann egykori német katolikus pap és egyházi író regénye, Bátorság és irgalom címmel, amely tavaly jelent meg a Martinus Vallási és Kulturális Egyesület jóvoltából. Egy szombathelyinek illene ismerni legalább részleteiben a 4. században élt nagy szülött élettörténetét, de a helyi polgárok java – hozzám hasonlóan – megragadt a libás történetnél. Ami állítólag meg sem esett. Épp ezért érdeklődéssel fogtam bele a könyvbe. Különösen vártam, mit kezd majd a szerző a libákkal – elárulom: bölcsen kihagyta a meseszerű legendát.

A római katona fia, Márton 316 körül született. Születési helyét Pannonhalma szerette volna elvitatni, de nagyobb valószínűséggel feltételezhető, hogy egy magas rangú római katona mégis a katonai központban és nem egy kisebb pannóniai településen élt (Ave Savaria – elnézést, kiszól belőlem a lokálpatrióta). Márton egy ideig maga is legionárius katona volt, erre az időre datálják azt az ismert történetet, ami szerint római katonaköpenyét szétvágta (szombathelyi nyelvjárásban” „elszabta”), hogy egy didergő koldusra terítse. Galliában döntött végül úgy, hogy ki akar szállni a légióból, és Krisztust fogja szolgálni.  Visszatért Savariába, s itt állítólag megkeresztelte édesanyját, majd Milánóba, s végül vissza, Galliába vándorolt. Ott megalapította az első kolostort. Tour püspökévé 371-ben választották meg. Ehhez kapcsolódik az ismert történet, ami alakját összekapcsolja nevenapjának késő őszi időpontjával, a hízott libák levágásával, s általában az utolsó betakarításokkal. E szerint Márton elrejtőzött a libaólban, mert nem akart püspök lenni, de a gágogás elárulta őt. A város határában újra kolostort létesített az őt követő lelkes hívekkel. 397 novemberében hunyt el.

Wilhelm Hünermann regénye nagy figyelmet szentel Márton gyermekkorának. E szerint már hat évesen más nem is érdekelte a kisfiút, mint a pónija és a keresztyénség. Bár apja kimondottan ellenzi, majd tiltja a megkeresztelkedését, Márton minden alkalmat megragad, hogy mindent megtudhasson a hitről. Egészen kis korában már szembesül az ariánusok jelenlétével, s már akkor eldönti magában, hogy számára nem tartható az ő álláspontjuk. („Eretnekség”, e szóra kellemetlen párhuzamok éledtek fel bennem.) Hamarosan egyetlen vágya az, hogy megkeresztelkedhessen, s álma az, hogy úgy élhessen, mint a thébai remeték.

Hünermann Márton gyermekkorát nagyon sok jó, élénk színű jelenettel mutatja be. A hihetőség azonban már itt is csorbát szenved. A szépirodalomban általános szabály, miszerint nem az a kérdés, hogy amit leírunk igaz és valós, hanem, hogy az olvasó el is hiszi-e, hogy az igaz és valós. Bármilyen szép igazságot állíthatunk, ha az olvasóval nem tudjuk elfogadtatni, ha nem hihető a történetünk. Így kevéssé elfogadható, hogy a háborúból fáradtan hazaérkezett ezredes fiával és felségével hosszasan eldiskurálnának arról, milyenek keresztyén ismerőseik, s mit hisznek. De valójában Márton életében is csak azt látjuk, hogy érdeklődik. Nem értjük, hol az a pont, ahol elfogadja, magáévá teszi a Krisztusba vetett hitet. Egy pogány római számára ez nem evidencia, ezért is lett volna érdekes legalább regényes színben megérteni, mi mozgatta őt, miért akart megkeresztelkedni, s mi vitte arra, hogy egy egészen új életmódot tartson követendőnek.

A regény későbbi lapjai erre nem, de arra választ adnak, hogy miért nem szól Hünerman a fiatal Márton vívódásairól. Márton ugyanis szent, gyermekkorának éppoly tisztának kell lennie a szerző beállítása szerint, mint felnőttkorának. A fiatal Mártonnak eszébe sem jut, hogy nők után nézzen, gyarlóságon nem lehet őt kapni, egyéb gondolata nincs, mint a tisztaság. Amilyen életszerű gyermekkorának bemutatása, olyannyira tablószerűvé válik későbbi életének leírása. A szent egyre szoborszerűbbé, merevvé és ismeretlenné válik. Személye sérthetetlen, de ezáltal tökéletesen megközelíthetetlen is. Itt-ott azért találkozunk életszerű jelentekkel, de ezek többségében Márton maga már nem cselekvő figura. Olyan mindez, mint a szentek életét bemutató templomi freskók, ahol sorban szerepelnek a nevezetes események. A szent figurája tökéletes mindegyik szituációban, körülötte viszont néha helyet kapnak életszerűbb ábrázolások, egy-egy kedves zsáner, aminek szereplői egyszerű polgárok, vagy parasztok.

Ami Mártonnal történik életében, az már a vázlatosság maga, s Hünerman akkor tesz újabb lélegzetvételnyi szünetet a rohanásban, amikor bemutatatja a szerzetesi életet. Ami megint csak erős fenntartássokkal fogadható el, ezúttal történelmileg nézve. Mert bár kolostorokról beszélünk, az első európai szerzetesi csoportokról, nem vagyok teljesen biztos sem a cölibátus teljeskörű alkalmazásában, sem például olyan apró részeltekben, hogy az alig létrehozott Marmoutier-i kolostorban valóban folyt volna kódexmásolás. A könyv ezen pontjánál az olvasó már amúgy is eljut arra a pontra, ahol megvonja a vállát és némi érdektelenséggel fut szeme tovább a szövegen. Két éjszaka is a kánikulai forróságban végül azt vettem észre, könyvvel a kezemben alszom, s hogy hirtelen felriadva azt sem tudom, hol vagyok. A könyv tehát álmatlanság ellen jól alkalmazható, mellékhatások nélküli szer. Sajnos, ennyi, amit el lehetne mondani róla érdemileg, és ezt azért is fájlalom, mert ha a szerző annak idején felvállalt volna több írói szabadságot, s regényének főhősét egy szent életű emberként, de mégiscsak emberként vizsgálta volna, akkor a keresők számára nagyon sok értékes és érvényes mondanivalóval szolgálhatott volna a korai keresztyénségnek ez az izgalmas alakja. Miért tért meg?  Mi vonzotta a keresztyénséghez? Hogyan tudta önmagát leküzdve mindig a teljes lemondásban keresni a boldogságot? Mi volt kisugárzásának lényege, ami miatt temetésekor állítólag kétezer szerzetes kísérte utolsó útjára?

Azért egy ilyen enyhe minősítés mellett is „középszerű” regénynél érheti meglepetés az olvasót. Néhány oldal olvasás után olyan mondaton akadt meg szemem, ami felkeltette kíváncsiságomat: „Az asszonyok a kisded körül nyüslettek…” Rögtön előre lapoztam, ugyan ki fordította a könyvet? Molnár Miklós, a József Attila-díjas író. Most már értettem, miért olyan gördülékeny a magyar szöveg, s a későbbiekben sem kellett csalódnom. Ritka, de ez esetben igaz: a fordítás minőségileg fényévekkel az eredeti fölött áll. Sőt, a könyv legszórakoztatóbb bekezdése is a fordítóhoz fűzhető. Azt olvassuk, hogy Márton fejest ugrott a Pannosa patakba. Ehhez Molnár Miklós megjegyzést fűzött: „Nem valószínű, írja, hogy a kis Márton ellovagolt volna Sabariából a Pannonhalma közelében levő Pannosa patakig, hiszen ott volt a keze ügyében a Sibaris (a mai Perint).” Ismerteti a különböző véleményeket Márton születőhelyével kapcsolatban, s végül leír egy kedves adomát, amit Révay Józseftől idéz: „Egy angol főpap, mikor Szombathelyen járt, Szent Márton szülőhelyén így foglalta össze véleményét erről a vitáról „Valóban nagy szentnek kellett lennie, hogy több helyen született.””