Karácsonyesti vacsoránkat régi rituálék határozzák meg. A paraszti kultúrában minden ételnek mágikus jelentése volt.
Szellem a fazékból: mi kerül az ünnepi asztalra? – Kossuth Rádió

Nem minden ok nélkül mondják: új középkor köszöntött az emberiségre. A mórok már nemcsak Európa határait kóstolgatják, de a kontinens belsejébe is bejutottak. Boszorkányok, vámpírok és varázslók működésében hisznek az emberek, a babona immár byte-ok kimondhatatlan mennyiségével megerősítve terjed. Tudományos terminusok keverednek az ősi butaság boszorkánykonyhájában, s ebből morzsányi mindig jut a komoly médiába is.

A rádióban a karácsonyi ételekről regélnek. Elég nagy kínlódás lehet minden évben ilyenkor valami újat és érdekeset elmondani, hát olyan szöveggel indítanak, ami már sokszoros ismétlése az ismétlésnek. Nevezetesen, hogy úgymond „a paraszti kultúrában minden ételnek mágikus jelentése volt.” Majd felsorolják, minek mi volt a jelentése. „A bab, borsó, mák a bőséget jelképezte, a fokhagyma az életerőt”, persze, rosszmájúan hozzátehetnénk, hogy ez utóbbi védett a boszorkányok ellen is. Aztán jön a még megdöbbentőbb igazság: „a méz az élet édességét”. No, ezt aztán ki gondolta volna? Ezek után a hosszú rétes, mint a hosszú élet szimbóluma, végképp kiveri nálam a biztosítékot. Előttem van, ahogy néhai kedves, jó szomszédunk, Vilma néni megsütötte gyönyörű rétesét. Körbetekerte vele az egész nagy tepsit, s úgy egyben sütötte meg. Hogy sem ő, sem agglegény testvére nem gondolt az első falat közben a rétes szimbolikájára, abban szinte biztos vagyok. Sőt abban is, hogy a Kossuth Rádió mázsorvezetőjének megállapítása csak részlegesen igaz, miszerint a kenyérre keresztet rajzoltunk, mert az Jézus testét szimbolizálja, nos, a kemény kálomista falukban ugyan bizony inkább levágatta volna a háziasszony a kezét, mintsem ilyent tegyen a kenyérrel.
A Kárpát-medence magyarságának néprajza olyan hihetetlen feldolgozottságnak örvend, amit bármely európai nép megirigyelhetne tőlünk. Könyvtárnyi anyagok állnak az érkelődők rendelkezésére, hogy megismerhessék azt a hihetetlenül sokszínű kultúrát, amely mégis képes egységet felmutatni. Aki áttanulmányoz egy-egy néprajzi monográfiát, vagy akár a kitűnő Néprajzi Lexikont, az máris látja, hogy egy-egy apró momentumban hányféle eltérés, hányféle megemlítésre méltó szokás és megjelenésmód jellemzi a magyar paraszti világot, s akkor még nem említettük a változatos városi kultúrák hagyományozódásáról, a középnemesi falvak kultúrájának a paraszti kultúrát meghatározó hatásáról, illetve a Kárpát-medencén belül élő más népcsoportok csodálatos és szintén változatos kultúráiról. A néprajzi gyűjtések, s az ezeket feldolgozó munkák a zsurnalizmus számára csak annyira érdekesek, amennyiben mazsolázni tud belőlük. Innen is felszed valamit, onnan is egy kicsikét. Természetesen hely, népcsoport, néprajzi nyelv megjelölése nélkül. Így eljutunk odáig, hogy egybemosódnak egymásnak ellentmondó gyakorlatok, egymástól gyökeresen különböző lelki és szellemi hagyományozódások. A babona egy helyre kerül a hitből fakadó szokásokkal, a vajákosok mesterkedései a népi vallásosság megnyilvánulásaival, nem beszélve arról, hogy több száz kilométer távolságot csak úgy kihagynak, miközben valójában egy-egy szomszédos falu, vagy akár a falun belül is egy ünnepkörben egészen eltérő hagyományok létezhettek a régi „paraszti” világban. Semmi baj: a képes magazinok, és a rádiós meg tévés töltelékműsorok azt sugallják, hogy karácsonykor halat ettek Csángóföltől Őrvidékig a magyarok, és életüket átjárta a mágikus rítus, ami körülbelül annyit jelent a ma élő ember számára, mint az, hogy egyesek a fény DNS-éről hablatyolnak. Közben pedig kérdem én: hány eredeti betlehemes játékot halottunk, amelyben a betérő betlehemezők nem azt mondják a háziaknak, hogy „Oldalkolbász, szalonna, pásztoroknak jó volna, Ha még egyszer a gazdasszony ennünk-innunk adna!”, hanem „Amur, ponty és busa, pásztoroknak jó volna”.
A rituálék, és a „mágikus szimbólumok” indokolatlan túlhangsúlyozása arra mutat rá, hogy korunkban sokan keresik és hiányolják a szakralitást. Hiányolják az életből a rituális aktusokat, hiányolják a szakralitás által meghatározott életet. Sokan még nem jutottak el odáig, hogy megértsék: szakralitás és szakralitás, illetve a szakralitás és a babonák között óriási különbségek vannak. A szakralitás soha nem lehet rendszer nélküli kulimász. Egy hitélet, s a hit szerint meghatározott életmód és gondolkodásmód a legkomolyabb logikai rendszerekre épül. Természetesen valóban belekerült a népi vallásosságba babonaság, s nem keresztyén alapú tartalom – protestáns vidékeken kevésbé -, ám soha nem került mindez túlsúlyba. A huszonegyedik század emberének mégis erre lenne affinitása. Talán egyszerűbb lenne először megérteni az alapot, a rendszert. És néha tájékozódni, mert a néprajz szintén nem egy rendszer nélküli tudomány. Aki gasztronómiával foglalkozik, az bizonyára megérti: mágikus jelentés ide vagy oda, azért a mákos bejglit mégsem fokhagymával tűzdeljük tele, és bár a méz édes, mint az élet, a halászlébe inkább só jár. Mert még a főzésnek is megvan a maga rendje.

Hozzászólások