Reklámmentessé válik június elsejével az M2 gyermek- és ifjúsági csatorna abban az idősávban, amikor a legkisebbeknek szóló műsorokat sugározza.
Reklámmentessé válik az M2 a gyermekműsor-sávban - Híradó.hu

Ha papa és mama eljött hozzánk néhány napos látogatásra, és mama retiküljéből kikerült az elmaradhatatlan Sport-szelet (igen, a régi, a retró, aminek az oldalán nincs csokiburkolat), papa rögtön lekapcsoltatta velünk a tévét. „Most nincs tévézés!”, mondta, mert pártriárkai igényei voltak, és úgy vélte, illetlen, ha mi gyerekek tévézünk, mikor ő beszélne. Beszélgetés végül sosem alakult ki igazán vele, szerintem élete végéig meggyőződése volt, hogy elkényeztetett lánykák vagyunk, akiket semmi se érdekel. Kivéve a tévét…?

A mi generációnk még tévézett. Különösen azokon a hosszú délutánokon, amikor még nem értek haza szüleink a munkahelyükről. Délutánonként volt filmtörténeti sorozat, amiből annak idején megismertem az összes francia újhullámos filmet, mint ahogy a nagy magyar filmeket: Hannibál tanár úr, Oldás és kötés, Álmodozások kora vagy a gyönyörűszép Szerelem. A többi gyerek is tévézett, és amikor délután összegyűltünk barátilag, videóról néztük az István a királyt, miközben elő is adtuk a tévékészülék előtti üres téren. Valamikor a nyolcvanas évek második felében lehetett aztán hozzájutni azokhoz az érdekes kalóz-videókhoz, ahol az eredeti film magyar szövegét egy olvasni épp, hogy tudó egyén monoton hangon alámondta a filmnek. Ami azért volt bizarr élmény, mert a szövegalámondás is borzasztó volt, meg a film képi minősége is gyalázatos, ennek ellenére végignéztük, akár nem is egyszer. Esténként meg sorozatokat néztünk. Mi általában az osztrák tévét, így gyermekkorom fő műsorszámai a Mi kis farmunk, vagy a Knight Rider, s közben - mellékesen - megtanultunk németül. Nyolc után viszont nem tévézhettünk, mert – ugye – gyerekek voltunk. Mindez egy pillanat alatt szakadt meg, ahogy kollégiumba kerültem. Szinte egyáltalán nem tévéztem, és számos klasszikus ki is maradt az életemből, mint az Izaura, vagy a Baywatch – eddig elég jól megéltem ezzel a hiánnyal. És ami azt illeti, a győri gimis életben, majd később az egyetemen egy picit sem hiányzott a tévézés. Azóta sem érzek különösebb késztetést, hogy felvegyem a távirányítót.
A mai fiatalabb korosztályok nem tévéznek. Nem tudom, mennyire mérhető valóban megbízhatóan a nézettség, de akár a filmnézés, akár egyéb képi források tekintetében sokkal individualizáltabbak már a legkisebbek is. Akkor néznek tableten, laptopon filmet, videót, híradást, amikor épp idejük vagy kedvük engedi. Nem elégszenek meg egy kínált tartalommal. Ők maguk keresik meg az őket érdeklő feltöltéseket. A híreket hírportálokról olvassák, sokan kérnek olyan szolgáltatást, ami azonnal megküldi a friss értesítéseket. Találkozhatnak mindeközben rendkívül amatőr és minőségen aluli tartalmakkal, a másik oldalon viszont olyan komoly tudás közvetítésével, ami gyakorlatilag forradalmasítja az oktatást. Kiváló cambridge-i tanárok a matematika különleges kérdéseiről beszélnek, olykor egészen humoros formában is. Egyetemi előadásokat lehet megtekinteni. Híres kortársaink, egyetemi professzorok nem csak a könyv lapjain elérhetőek, de felvételről megismerhetjük, milyen a hangja, mennyire magával ragadó, vagy inkább lelombozó a stílusa. Mindez egy állandó, gyors változásban lévő, a tévére félelmetes konkurrenciát jelentő világ, amely saját törvényei szerint változik, s ennek egyik legfontosabb ismérve a nézői tetszés. Nincs állami gyámkodás és pénzleosztás. Gondoljunk csak bele, néhány év leforgása alatt mennyire megállt a blogírás és olvasás hirtelen hulláma. Ma már csöndes állóvíz, mert a TLDR (azaz, túl hosszú, nem olvastam el) kritikája helyett a blogoknál maradtak az olvasók, akik hosszabbat is elolvasnak szívesen. A többi érdeklődő nem kattint blogra. Akik maradnak, azok nyilvánvalóan könyvet és újságot is olvasnak.
A televíziók műsorkészítőinek nincs könnyű dolga. Szükség van továbbra is a tévére, mint ahogy az autóban többnyire nem tablettet nézünk vezetés közben (legalábbis remélem), hanem a rádiót kapcsoljuk be. De szerepe lényegesen kisebb lesz. Mire kinő a mostani tizenévesek korosztálya, addigra valószínűleg át kell gondolniuk stratégiáikat. Persze nem azzal, hogy megpróbálnak hasonlítani a you tube-ra. Ahogy azt tette a közmédia, fiataloknak szóló filmsorozatában, ami inkább bohózatra sikeredett. Már a kínos címválasztás is mutatja, milyen izzadsággal megérlelt vállalkozásról van szó: Holnap tali! (A filmsorozatról rendkívül humoros kritikát készített a tehetséges Dancsó Péter.)
Nos, igen, a filmek! Van ma olyan gyerek, aki leül és csak nézi, nézi? Nem csetel közben, nem játszik, nem olvas híreket? Egyszerűen csak nézi? Valójában a következő történik: Film, előretekerés, csetre válasz, újabb válasz, emotikon, gif, szünet, vissza, eszik, cset, emotikon, gif… Az egyetlen, ami tökéletes odafigyelést igényel, az a játék. Természetesen az egyik legnagyobb konkurrenciája a filmnek, különösen, mióta a számítógépes játékok története, megmunkáltsága teljes beleélést garantál, azzal együtt, hogy a játékos saját maga alakítja a történéseket. Nem állítanám, hogy a stratégiai játékok butítanák a játékosokat, hiszen egy passzív befogadás helyett tevékeny és aktív eseményirányításra, olykor kreativitásra ösztönöznek. Nyilvánvaló, hogy éppen élményszerűségük miatt fennáll ugyanakkor a „beszippantás” veszélye. Annak idején, gyermekkorunkban volt egy tanítómese. Gianni Rodari írta: Beleestem a tévébe. A kisfiú addig-addig ült a tévé előtt, hogy egyszerre bekerült a készülékbe, tulajdonképpen a filmbe. Mi, mai felnőttek, ettől rettegünk a legjobban, hogy a játék nem ereszti a gyereket.
A nemzedéki szokások változása a tévézés elterjedésétől máig gyakorlatilag a sci-fi írók egykori elképzeléseit is felülmúlta. Aki szereti szapulni a fiatalokat vagy a legújabb technikai vívmányokat, az rögtön arról beszél, hogy bezzeg mi fociztunk, meg zsíros kenyeret ettünk, meg kapáltunk… Szóval, bezzeg az én korosztályom tévézett. Elég sokat. Meg játszott, evett, beszélgetett, élt, mint a mai gyerekek. A tévézéstől mi sem lettünk hülyébbek, mint elődjeink, és úgy gondolom, a digitális tartalmak és eszközök világában gyermekeink sem hülyébbek nálunk. Mert nem ördögtől való, amit az emberi technológia kínál, és igenis tanulható az, hogy mi az, ami használ, mi az, ami nem.