Márpedig ha az Úr a pogányok írásaival és szolgálatával akar segítségünkre lenni a fizika, a dialektika, a matematika és a többi tudományágak területén, éljünk ezzel a segítséggel, nehogy Istennek ezeket a szabadon felkínált ajándékait megvetve, jogosan bűnhődjünk tétlenségünkért.”
Institutio 2.2.16.

Kálvin dialektikája egyszerre humánus és egyszerre istenfélő. A teremtésben csodálja az eredeti teremtést, de mielőtt elmerülne annak imádatában, a bűneset miatti megromlottságot, a teremtmények semmi voltát is hangsúlyozza. Nem tudhatott arról, hogy az emberiség romlottsága végül magát a természetet, a Földet – mint a csodálatos teremtést – is végveszélybe sodorja.
Dialektikája ugyanígy gondolkodik az emberről is. Az ember a jó teremtés legtökéletesebb, legnagyszerűbb koronája. Ám a bűneset miatt természete még akkor is minden ízében romlott, ha a lehető legártatlanabbul próbál élni. A bűn, mint egy lappangó betegség ott van az emberben. Ám az emberben mutatkozik meg a teremtés sok-sok nyoma, ami mind Isten ajándékaként jelenik meg életünkben. Ezek közül az egyik legkülönlegesebb az emberi értelem.

A tehetség ajándékát azok is megkapják, akik távol állnak a hittől. A különböző művészeteket, a tudományokat, a jó felfogóképességet, a rendszerességre törekvő elméleti készséget, mindezt álszentség nélkül dicséri Kálvin. Igenis, álszentség nélkül. Nem használja azt a bevett terminust, hogy „világi” tudomány. Számára a felosztás a magasabb rendű és alacsonyabb rendű ismeretek között van, de miután a magasabb rendű maga az Istennel való foglalkozás, nem tűnik pejoratívnak a többi tudomány és a művészetek besorolása. Ezek nem „világi” tudományok, különösen nem úgy, hogy a „világ” teljességgel megvetendő lenne. Nem megvetendő, éppen abból az alapelvből kiindulva, hogy minden Isten teremtése, és Isten teremtése „jó”. Nem egy gonosz anyag uralja el, amiből ki kellene törnünk. Nem: minden, amit kaptunk a teremtésben: ajándék. És ajándék az is, amit ennek a jó teremtésnek nyomaiban felfedezhetünk. „…az emberi észbe és értelembe, természete szerint, el van ültetve az általános felfogókészség. Ez az ajándék pedig annyira egyetemes, hogy ebben kinek-kinek fel kell ismernie Isten iránta való egyedi kegyelmét.” (2.2.14.)
Sőt, a tehetség és a késztetés folyamatosan érkezik Istentől, aki ott munkál bennünk mindig: „Vedd hozzá, hogy Isten a hivatása szerint csepegtet mindenkibe külön-külön készséget. … minden egyes nagy feladathoz különleges ösztönzést ad.” (2.2.17.) Ez az, ami az emberi élet egyik legizgalmasabb és egyben legszebb megtapasztalása. Feladatot kapni – hivatást -, ami elől kishitűen akár meg is futamodnánk, mint a sebesjárású Jónás, aki egyenesen a spanyol partokig meg sem állt volna. Józanul felmérve, lehetetlennek is tűnhet egy-egy megbízatás. Mi vagyok én, kicsiny ember, hogy véghezvigyem? Mindig-olyan-hamar-elfáradok-már-nem-olyan-fürge-az-eszem-mint-gyerekkoromban-ott-van-a-családom-ők-is-mind-rám-számítanak! Hogy teljesítsek egy nagy feladatot? És akkor kiderül, hogy nincs lehetetlen. Hogy a fáradtság leküzdhető. Lehet mondani, hogy adrenalin, meg miegyéb. Az esti csöndesség pillanataiban úgyis megvilágosodik, hogy az erő kívülről jött. És rendeződik minden. Az ember megkapja testében, szellemében azokat a tartalékokat, amikre éppen szüksége van.
Kálvin nyitott szemléletével megnyitotta az utat a tudományok művelése előtt. Egy olyan korban, amikor még természetes volt az igény arra, hogy az egyház szakadjon el a világtól. Kálvin meg éppen úgy látta, hogy az egyház mi vagyunk, és teljes életünknek tükröznie kell azt, hogy a Szentlélek templomai vagyunk. Akkor pedig miért lenne szükség a világtól való elfordulásra? Mégis, a nem-kálvinistákban az a kép alakult ki a kálvinistákról, hogy megvetik a világot, és gyűlölik a művészeteket. Oly mértékig konzervatívak, mint egy őshüllő. Nyilvánvalóan a kép nem egy korában hihetetlenül modern gondolatokat leíró Kálvinról szól. A későbbi megmerevedett, megjegecesedett kálvinizmus, a nagy népegyháziság számos kellemetlen következménye mind előidézhette e kép kialakulását. Az azonban biztos, hogy a művészetek kapcsán a templomi képrombolás szolgált alapul. Nem kétlem, hogy némely helyeken igazi műremekek vesztek oda. Mint ahogy fölös giccs is. A kérdés nem esztétikai. Egy következetesen végigvitt tisztulási folyamatról szól, ahol az elkötelezettek önmagukat csapták volna arcul, ha engedményt tettek volna bizonyos képeknek. Bizonyos szobroknak. Nem érv az, hogy nem istenként tisztelik a képeket, amik a templomban vannak. A parancsolat egyértelműen szól. Több száz évnyi távlatból a tanítás olyannyira maradandó, hogy még kisgyermek reformátusaink is borzadnak egy-egy nem református templomba lépve. Ezt az élményüket általában el is mesélik. De ez nem jelenti azt, hogy a kálvinizmus ne lett volna fogékony a művészetek iránt. Béza maga híres költő volt, a genfi zsoltárok nem fércművek, hanem – mind szövegüket, mind zenéjüket illetően - többszörös szűrőt megjárt művészi alkotások. A négyszólamú Goudimel-feldolgozásokat épp csak a templomokban nem énekelték. De gondoljunk bele: népszerű volt és négy szólamban szólt iskolákban, sőt családi otthonokban. Ma vajon hányan lennénk képesek csak amúgy családilag négyszólamban énekelni? A képekről pedig egy helyütt Kálvin maga írja: „Ám nem tartok annyira ettől a babonától, hogy mindenféle képet elvessek. A kép és a szobor Isten ajándéka, ezért elvárom, hogy azokat célszerűen és rendeltetésüknek megfelelően használják.” (1.11.12.) Esztétikai műként, templomon kívül. Ennyi az egész.