Mindig nagyon kedveltem Chsysostomus szép mondását: „a mi filozófiánk alapja az alázat”. Ennél csak Augustinus mondása tetszett jobban: „Egyszer megkérdezték az egyik szónokot, hogy mi az ékesszólás első szabálya? Azt válaszolta: a tagolt beszéd. Na és a második? A tagolt beszéd. És a harmadik? A tagolt beszéd. Nos, ha engem kérdezel a keresztyén vallás szabályairól, azt válaszolom: hogy először, másodszor, harmadszor és mindig: az alázat.” Alázaton pedig nem azt érti, hogy az ember, tudván, hogy valami ereje mégiscsak volna, eláll a kevélységtől és a gőgtől, hanem azt, hogy igazán átérzi, nincs más menedéke, csak az alázat...
Institutio 2.2.11.

Bizonyára van felrázó ereje annak, ha egy magyar kálvinizmusról folyó konferencián valaki igyekszik bebizonyítani, hogy megreformált hitű eleink eleinte nem Kálvinra hivatkoztak, és valójában a „kálvinista” név is csak gúnynév volt, amit az ellenfelek akasztottak a buzgó helvét hitvallásúakra. Így csak a későbbi utókor tekinti őket kálvinistának, ők sokkal inkább egy sajátos ágát képezték a református hitűeknek.Bizonyos értelemben valóban különbözik a magyar kálvinizmus minden más nemzeti kálvinizmustól, ami egy roppant természetes dolog, hiszen a történelmi, kulturális háttér, az egyháztörténet fordulatai egészen más pályát határoztak meg Európa és Észak-Amerika egy-egy régiójában. Azt állítani azonban, hogy más, sajátos teológiai utat jártak be, és ennek bizonyítékául a csekély számú Kálvin-hivatkozást felmutatni, ezt tökéletesen elhibázott gondolatmenetnek és módszernek tartom.

Értenünk kell a kort. A 16-17. század nem foglalkozott oly mértékben a szerzőség kérdésével, mint ahogy ma azt természetesnek vesszük. Ennek egyik oka, hogy időnként valóban nem is kívánták nyilvánosságra hozni a valós szerzők kilétüket, hiszen életüket kockáztatták olyan területeken, ahol nem lehetett játszani a tilos tanokkal. Másfelől később olykor egyszerűen csak egy tisztes polgári lét védelme állt a névtelenség, vagy álnév mögött. Olykor komoly konspiratív módszerekkel titkolták egy-egy könyv valódi szerzőjét és a könyv megszületésének helyét.
Másrészt a szerzőség kérdése éppen egy megreformált hitű, Isten előtti alázatot gyakorló ember számára nem volt elsőrendű pont. Bizonyos vagyok benne, hogy ma élnek szerzők - írók, költők, tollnokok -, akiket boldogsággal tölt el, hogy látják nevüket nyomtatva. Talán még gyönyörködnek is frissen megjelent könyvükön, és dobogó szívvel simítanak végig nevükön, ott a könyv fedlapján. Bizonyára vannak szerzők – írók, költők, tollnokok -, akik még végig is olvassák saját könyvüket, újra és újra. (Kedves íróbarátom erre azt mondta, ha az ember állandóan saját könyveit olvasgatná, bele is bolondulna. – Hát, ha nem is bolondulna bele – teszem én hozzá -, felvenne bizonyos, nem is kissé kellemetlen narcisztikus jegyeket, amivel egy idő után kellően ki is utáltatna saját magát a jóérzésű emberek társaságából.) Bizonyára vannak ilyenek. Az a szigorú szemlélet azonban, amely Isten dicsőségét magasan az ember fölé helyezte, és emberi mivoltunk kicsinységét és nyomorúságát tette axiómává, nem díjazta ezt a személyes gőgöt. Sőt, a gőg lehet bármily csendes és belső, mégiscsak titkos bűn. Kálvin akkor, kimondta, hogy lelkiismeretünk  a legnagyobb felelősséggel ruház fel bennünket, mert az igazi tisztaság az a lelkiismeret tisztasága és derűje. „...lelkiismeretnek nevezzük az isteni ítélet érzetét” - mondja -, „mely mintegy tanúként lép fel ellenünk, és nem engedi, hogy elrejtsük saját bűneinket, sőt inkább vádlottként von a bírói ítélőszék elé.” (Institutio 3.19.15.)
A reformáció első századának amúgy is több dolga van, mint hogy állandóan pontos idézetekkel törődjön, hogy elkerülje úgymond a plagizálást, hogy forrásjegyzéket és tudományos apparátust készítsen. Amúgy, ugyan biza kit is érdekelt magyar földön, hogy a magyarra lefordított, kicsit átfogalmazott Praxis pietatis eredeti szerzője Lewis Bayly? Különösképpen az sem rendített meg senkit, hogy Medgyesi Pál kicsoda, micsoda. Jó a könyv? Segít a kegyesség gyakorlásában? Igen. Akkor ennyi elég.
Bármelyik népszerű kézikönyvet vesszük, akár a Heidelbergi Kátét, akár a Praxis pietatist, olyan tudásanyagot vizsgálunk, amely kimondottan széles tömegek számára kívánja érthetővé és elérhetővé tenni a keresztyén hit és élet alaptudását. A Heidelbergi káté mintegy alapesszenciját adja a kálvini tannak. Rendkívül céltudatosan fogalmazza meg a lényeget, egy-egy alpvető kijelentést, amelynek mindegyikéről könyvtárnyi irodalmat lehetne írni. A Praxis pietatis ugyanannak az alapnak a gyakorlati oldalát tárgyalja. Jóval több benne a színes kép, vagy az életes megfogalmazás. „A kő (Calculus) a vesékben vagy a vizelet-hólyagban felette nagy gyötrelmeknek oka, és sokakat meg is öl, de csak semmi ez  szívben való kőhöz képest, mely miatt Nábál meghalt…”, írja nem kevés köznapisággal a kis kézikönyv. De legyen mindkét könyvecske más és más jellegű intenciója és az adresszáltak, a megszólaltak miatt, mindvégig tetten érjük benne az Institutio árnyaltabb, összetettebb megfogalmazásait. Nem szó szerinti idézeteket találunk tehát többnyire, hanem egy elfogadott, átvett anyag alapismeretként való alkalmazását. Felteszem, a tiszteletes, és tudós olvasóközönség nagyon is tudta ezt. Ugyanakkor képek összetalálkoznak és az intertextualitás nyomát azért oly nehéz nyomon követni, mert sok esetben legvégső forrás mégiscsak a Szentírás. De nézzük: egy kedvelt kép a Praxis pietatisban: „Mert az evangéliumnak prédikálása olyan, mint egy zászló emelése vagy címere a Krisztusnak..”. Kálvin ezt írja: „...a Szentírásban lépten-nyomon megtalálható bizonyságok, amelyek azt parancsolják, hogy hívjuk segítségül Istent, olyanok, mint megannyi kitűzött zászló, amelyek bizakodásra lelkesítenek minket.” (Institutio 3.20.13.) De hát nem áll messze ettől Zwingli képe sem, aki a keresztséget ahhoz a „Pflichtzeichen”-hez hasonlítja, amivel a  svájci konföderációban harcolók jelzik hovatartozásukat (a kereszt a ruhán, ami később jelképként felkerül a svájci zászlóra).
Ugyanakkor nem lehet eltekinteni attól, hogy egyszerűen ott volt a háttérben az Institutio ismerete. Bayley ezt írja: „And forasmuch as there can be no true piety without the knowledge of God; nor any good practice without the knowledge of a man’s own self; we will therefore lay down the knowledge of God’s majesty, and man’s misery, as the first and chiefest grounds of the Practice of Piety.” (Szándékosan nem a fordítást idézem itt, hiszen az eredetiben jobban „kihallatszódik” Kálvin mondata. De Medgyesi maga ezt írja le Lónyai Zsigmondnak intézett ajánlásában: „Két dologban áll minden igaz tudomány: Istenünk és mi magunk igaz ismeretében.” A megdöbbentően modern gondolat pedig Kálvin megfogalmazásában: „„Egész bölcsességünknek, már amelyik igaz és valóságos bölcsességnek nevezhető, valójában két összetevője van: Isten és önmagunk ismerete.” Valahogy így működött ez akkoriban. Leírta azt valaki, hogy Kálvint idézi? Nem, ahogy Bayly neve sem került elő a magyar olvasók között. Mondjuk így: valós forrásokból táplálkozott mindenki, de nem készített EU-szabványok szerinti eredetigazolást.
Szóval, csak óvatosan a statisztikákkal és számokkal, mert hamar hamis kép alakul ki az emberben ezek alapján. A kor szellemiséget a legfelső idézet jóval inkább kifejezi, s ez meghatározza azt is, ahogyan egy kor szülötte saját szövegeihez viszonyult. Alázat, alázat, alázat…