Kezdeményezte a Vígszínház Marton László munkaviszonyának megszüntetését. Erről a színház közleményt adott ki, amiben azt írják, hogy a döntés nem jelent, nem jelenthet ítélkezést egy gazdag művészi életút felett.
Kirúgta Marton Lászlót a Vígszínház - Mandiner

Sokat olvashattunk mostanság felháborító szexuális zaklatásokról, s nálunk, Magyarországon egy színházi rendező körül kirobbant botrányról. Múlt héten két Reposzt is foglalkozott a téma egy-egy aspektusával. Nem részletezném, az ügy a bocsánatkérés révén vált a héten különösen érdekessé. Mik is a főbb pontok? Volt egy hosszú évekig tartó abúzus, most kiderül, botrány van, és erre megjelenik egy nyilvános bocsánatkérés. Az ügy kirobbantója elfogadja: úgy tűnik, megtörténik a megbékélés. Ám a megbékélés útján egy lényeges láncszem kimarad, s erről a bocsánatkérő nyilatkozat szövege árulkodik. Abból ugyanis hiányzik az igazi bűnvallás. Márpedig azért – és talán ez a legfigyelemreméltóbb, sőt, bátran mondhatjuk, hogy tendenciózus mozzanat -, mert a bűn elkövetője számára a saját tettei és magatartás nem számít bűnnek. Hovatovább, úgy tűnik, a zaklatással vádolt színházi ember nem tudja értelmezni a bűnt, mint olyant.

Hol van már itt a kanti értelembe vett erkölcs, ami életirányító gyakorlati elv is kellene legyen!? „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem”. Ha nem működik „ott benn” az erkölcsi törvény, és a bűn fogalma értelmezhetetlenné válik az egyén számára, akkor a törvény nem működik. Ha pedig a törvény nem működik, nincs mód az emberek közötti megbékélésre sem – és itt még csak az ember-ember közöttiről, nem pedig az Isten-ember közötti megbékélésről beszélünk.
A jelenség a kommunizmus, közelebbről a Kádár-kor egyik súlyos öröksége. Feltételezem, mindennek kiindulópontja ’56, illetve az ’56 utáni megtorlások voltak, amit a rendszer önmaga számára, illetve kívülre is csak úgy tudott legalizálni, hogy eltörölte az erkölcsi bűn fogalmát. Amúgy a szocialista emberideál kapcsán mindig hangsúlyozták az erkölcsös életvitelt, nem volt szükség rá, hogy ez a mindennapi életben érvényesüljön, hamar megmosolyogták a kisebb, nagyobb erkölcsi vétkeket, különösen a szexualitás terén elkövetetetteket, ha az férfi és nő között történt (más jellegűeket ugyanakkor súlyosan megbélyegzett a rendszer, mint például homoszexualitást). Ugyan, miért is lett volna irányadó egy íratlan társadalmi törvény, ha gyakorlatilag se a társadalmi erkölcsi kontroll nem létezett, se egy legfőbb instancia – mint Isten - létét nem fogadták el?
Ami a kádárizmusban teljes társadalmi negációként, egyfajta állandó felmentésként tette semmissé az abúzust, a promiszkuitást, vagy a házassági hűtlenséget, addig ma posztmodern jelenségként olyannyira atomizálttá váltak még a szűkebb közösségek is, hogy az önfelmentés individuális formái jelennek meg mindenütt. „Az én boldogságom számít, akkor lesznek boldogok a többiek is, ha én is az vagyok”, mondják azok, akik romokban hagyott családjukat, traumatizált gyerekeiket próbálják kimagyarázni. A bűn tudatának elvesztése, a lelkiismeret hiánya elméletileg szép állapotnak is tűnhet. Valami lírai könnyedségnek: szabadságnak (szabad élet, szabad madár), egy korlátozó törvénytől való teljes függetlenségnek, gyermeki, angyali ősállapotnak. Így képzelhetnénk. Csakhogy nemcsak a Szentírásból, de közvetlen emberi tapasztalatainkból is jól tudjuk, hogy valami romlott megkötöttség van az emberben, és törvény, valamint társadalmi kontroll hiányában nemhogy angyali lenne, de öntörvényűsége önmagát és külvilágát is felemészti, felfalja, romlásba dönti.
Ilyenkor, a reformáció 500. jubileumának napjaiban nem árt hangsúlyozni, hogy az az öt évszázaddal ezelőtti időszak sokban hasonlított korunkra. Akkoriban a kortársak számára égbekiáltónak az egyház bűnei tűntek leginkább, de számtalan olyan területe volt az életnek, mely szintén reformok, sőt forradalmi változások után áhítozott.  A reformáció válasza minderre mégis roppant egyedi volt: nem az apró változások, nem kis harcok mentén indult el, hanem a lényeget akart megérteni és eszerint berendezni az életet. Mi az én életem zsinórmértéke? A Biblia. Mit olvasok ebből? Mit üzen általa Isten? Ami szisztematikusan és gyakorlati módon is formát öltött, az társadalmilag, szociálisan, sőt az egyének szintjén pszichológiailag is helyre tett dolgokat. Legelső kérdésként nem más, mint maga a bűn és bűnbocsánat kérdése került a vita középpontjába. És itt megintcsak olyan válaszok következtek, amik szigorúan a szentírásiak, mégpedig szorosan kötődve az „igazság” fogalmához, mégpedig ember és Isten közötti igazság fogalmához, ami minőségileg – könnyen beláthatjuk – minden emberi, és ezért relatív igazság előtt és fölött áll. Milyen az ember? Nem angyali, nem tiszta, hanem éppenséggel bűnnel terhelt. Ám a kegyelem által megigazulhat. Mit jelent ez? Krisztus váltsága miatt felmentő ítéletet kapunk. Nem azért mert jók és tiszták vagyunk, nem azért mert jó pontokat gyűjtöttünk Isten előtt, hiszen őelőtte nem állhatnánk meg saját esendőségünkben és gyarlóságunkban. Hanem egyedül Krisztus érdeméért, Krisztus igazságáért. Így érkezik el az Istennel való megbékélésünk, így jut Isten szeretete el hozzánk.
Istenhez való viszonyunk soha nem függetleníthető az emberi közösségtől, azaz egy közösségi aspektustól. Nem csak egyes individuumok kapják a kegyelmet, hanem a kiválasztottak közössége. A Krisztusban teljessé vált törvény annak a szövetségnek alapja, amelybe Isten minket hívott. E törvény segít abban, hogy úgy éljünk, hogy méltók lehessünk erre az elhívásra, s praktikus módon lehetővé teszi azt is, hogy általa védett, békés társadalmakban élhessünk. A törvény, mint erkölcsi irányadó meghozza a jó társadalmi együttélés formáját, és ilyenformán ajándék azok számára is, akik nem érzik át ennek jelentőséget.
Mi a mi saját feladatunk? Ha már úgyis egy közösségről van szó? Nagyon sok. Ami a reformátorok fő célja lett egy történelmi kényszerpályáról indulva, és később önálló minőségi elhivatásként: Tudatosítani azt, amit annak idején ők is tudatosítottak, hogy mit tudunk meg Istenről, önmagunkról, a bűnről és a Krisztusban elnyert kegyelemről a Szentírás alapján. Sola, sola… Mégpedig úgy tudatosítani, ahogy egykor a reformátorok tették: a kor embere számára megfelelő módon, időszerűen, igeszerűen. Ez pedig néha nyílt konfrontációval és komoly szembesítésekkel jár. Hiszen ma a „lelki masszázs” könnyen a bűnösök pátyolgatását jelenti, egy kis vigasztalás, mert szeretni kell mindenkit. Magunk gyengítjük a bűn fogalmát egy hamis keresztyénség-kép elvárása mentén. Nem ítélkezni kell, hanem megnyitni a szemet arra, mi mindent kell Isten elé járulva mindenkinek magának tisztáznia. Ehhez viszont valóban úgy kell hozzálátni, hogy az a kor embere számára befogadható legyen, és úgy látom, ennek módja egy intellektuális felfedezésnek kell lennie, semmint a bűn sulykolás ott is, ahol éppen örömet kellene hirdetni. Mert bűnös voltunk ismerete paradox módon együtt jár a keresztyén derűvel, hiszen a bűn ismeretére ráfelel az a hihetetlenül nagy örömhír, hogy Krisztus eleget tett bűneinkért, hogy Isten előtt megigazulhatunk. Ahogy Kálvin mondja: „Ha azt keressük, hogy Isten szíve előtt miért lehet derűs a lelkiismeret, az okát abban találjuk meg, hogy Isten ingyen adja nekünk az igazság ajándékát.” (Institutio 3.13.3.)