Annak ellenére, hogy alapvetően a szívemnek igen kedves gondolatról van szó, szerintem keresztény Európa nem létezik, soha nem is létezett.

A keresztény Európa mítosza - SzemLélek


Azon ugye már meg sem lepődünk, ha valaki azt állítja, hogy Európa nem keresztény többé. A vita különben is értelmetlen, hiszen a válasz attól függ, a kereszténység milyen értelmezését használjuk kiindulópontnak. Viszont az az állítás meglepő, sőt meghökkentő, hogy keresztény Európa nem is volt. Ez annyira komolytalan, hogy nem is kellene vele foglalkozni. Csakhogy mégis kell, mert ha jól értem, a „keresztény Európa soha nem is létezett” tétele nem egy szélsőségesen kereszténységellenes nézőpontból fogalmazódik itt meg, hanem keresztény alapon. Gégény István mint elkötelezett keresztény keresi Európában a kereszténységet. Nem találja, s aztán teljes jó szándékkal és jobbítási szándékkal levonja a következtetést. A történeti kereszténység ellenségei és ellenfelei pedig tapsolhatnak: ők is ugyanezt mondják. Eljött a nagy pillanat, liberalizmus és pietizmus összeborulhat.

Természetesen lehetne sorolni az ellenérveket a keresztény európai múlt tagadásával szemben, s még csak nem is kell ehhez kereszténynek lenni. De nem ez az érdekes, hanem az a gondolkodásmód, ahogyan egy keresztény szerző eljut ehhez az elképesztő konklúzióhoz. Ez a keresztény önmegszüntetés módszertana. A séma végtelenül egyszerű, de egyben ijesztő is. Mint látni fogjuk, ezzel a logikai sémával el lehet jutni bárminek a tagadásához.

Először is, fel kell tenni azt a kérdést, hogy a mi a kereszténység? Aztán az így fogalmilag megkonstruált kereszténységet, a tiszta képletet, az igazit, keresni kell a valóságban. Könnyű belátni, hogy az elvontság szintjén megfogalmazott „tiszta” kereszténység a valóságban, vagyis a történelemben - társadalmi szinten - nem létezik. Ki mondhatná ugyanis, hogy a kereszténység klasszikus korszakaiban is, amikor úgymond mindenki keresztény volt, a szó teológiai értelmében mindenki keresztény volt? A "keresztény társadalom" valóban fogalmi konstrukció, de ettől még nem hazugság. A fogalmilag megalkotott „láthatatlan” egyház sohasem azonos a történelemben megvalósuló, „látható” egyházzal. Nincs az egyház számára elkülönített történelem. Ezek után le lehet vonni a következtetést: keresztény Európa nem is volt.

De ugyanezt a logikát alkalmazni lehet más tartalmak nemlétének az „igazolásához” is. Tegyük fel például azt a kérdést, hogy a mi a demokrácia? S aztán meg kell vizsgálni, hogy a demokrácia tiszta fogalmi konstrukciója miként valósul meg a történelemben. Na, ugye. S le lehet vonni azt a következtetést, hogy demokrácia voltaképpen nincs is.

A módszer javasolható mindazoknak, akik valamiképp igazolni akarják, hogy a valóság bizonyos tartalmaihoz való érzelmi viszonyuk kérdéses, mert a hagyományos evidenciák megszűntek a számukra. Bizonytalan identitásúaknak különösen javallt. Ez a dekonstrukció módszertana. Mindent meg lehet kérdőjelezni, aztán számonkérni a valóságon, hogy aztán végül a magától értetődőségek világát felváltsa a teljes kétség. Bajod van a magyarsággal? Semmi gond. Csak tedd fel azt a kérdést, hogy a mi a magyar? Mi is? Na, ugye. Bajod van a nemi identitásoddal? Semmi gond. Csak tedd fel azt a kérdést, hogy voltaképpen mi a férfi, vagy mi a nő? Mi is? Na, ugye. Bajod van a történeti kereszténységgel? Semmi gond. Csak tedd fel azt a kérdést, hogy voltaképpen mi is a kereszténység? Mi is? Na, ugye. Egészen vigasztaló eredményekhez lehet eljutni, ha az ember a bizonytalan identitását racionálisan igazolni akarja.

A logika mindig ugyanaz: keresni kell a valóságban az elvontság szintjén megalkotott tiszta képleteket. Azt kell feltételezni, hogy a gondolatban megalkotott ideáltipikus tartalom, az eszmények világa az igazi világ, s a valóságos valóságnak kutya kötelessége engedelmesen követni az ideák világát. Csakhogy a valóságnak van egy nagyon rossz tulajdonsága: engedetlen. A valóság mindig zavaros, homályos, megfejthetetlenül bonyolult, a fogalmilag megkonstruált lényeg soha nem jelenik meg tisztán benne, s mi sem áll tőle távolabb, mint a tiszta képletek.

A fentiek alapján tehát a keresztény önmegszüntetés receptje a következő: keresni kell a „tiszta” kereszténységet. Meg kell mondani, ki az igazi hívő, és ki nem. A siker garantált.  El lehet jutni oda, ahova az egyszeri pap, aki azzal dicsekedett, hogy egykor tele templomának híveit addig térítette, míg csak ketten maradtak. Viszont ők igazi hívők.

Ezzel az ismert gondolati sémával nem is foglalkoznék, ha nem találkoznék vele nap mint nap a református egyházban is. S ennek az az abszurd eredménye is lehet, hogy az igazi kereszténység heves kutatása jegyében le kell szólni azokat, akik csak „papíron” keresztények, akik csak úgymond „megszokásból” járnak templomba, akik úgymond valójában nem is keresztények. Természetesen virtuálisan-fogalmilag különbséget lehet tenni a – mondjuk így – hitvalló és a népegyházi keresztények között, avagy a kulturális kereszténység és a szó teológiai értelmében vett kereszténység között. Természetesen újra és újra rá kell kérdezni arra, hogy mi is a kereszténység értelme, tartalma és célja. Aztán meg lehet vizsgálni, hogy a történelemben hogyan is valósult meg a teológia nyelvén megkonstruált „igazi” kereszténység. Az eredmény nyilván az, hogy a történelem bizony nem egy az egyben a dogmatikák, hittankönyvek és hitvallások illusztrációja. A történelem nem a megvalósult eszkaton.

Ám ebből azt a következtetést levonni, hogy keresztény Európa nem volt és nincs is, fatális tévedés. Ez az önfelszámolás biztos útja. Ez olyan, mintha abból a tényből, hogy a Tízparancsolatot nem tartja be mindenki, sőt valójában senki sem tudja maradéktalanul betartani, azt a következtést vonnánk le, hogy a Tízparancsolat már nem is érvényes.

Azt, hogy Európa igenis keresztény volt, és az ma is, abból lehet tudni, hogy a kereszténység a világnak ezen a részén mindenféle önértelmezéshez megkerülhetetlen viszonyítási pont volt, és az ma is. Az egyetlen önértelmezési keret. Nincs más. Nem véletlen, hogy az európai világnézeti küzdelmek középpontjában az utóbbi háromszáz évben gyakorlatilag egyetlen kérdés van, s ez pedig a kereszténységhez való viszony. A felvilágosodást, s az azóta eltelt folyamatokat sem lehet értelmezni a kereszténység nélkül. Nem Zeusszal van itt a probléma, hanem a Biblia Istenével.

Szóval értem én Gégényi István igyekezetét. Rendet szeretne tenni a „kereszténység-kérdésben”. Tiszta képletet, szétválasztani a konkolyt a búzától. Minden forradalmi hevület innen indul ki, hogy aztán a folyamat szép lassan felfalja önmagát. Ezt ismerjük, ugyebár.

Én viszont azt mondom, hogy mi, keresztények, ne mondjuk azt, hogy keresztény Európa soha nem is létezett, meg nincs is. Ez nemcsak öngól, hanem önkifosztás. Ezzel a módszerrel a kereszténység tökéletesen kizárhatja magát saját múltjából. A szocialista Internacionálé hívei pedig az ujjaikat nyalogathatják, vagy pezsgőt bonthatnak, mert sikerült keresztény segédlettel a múltat végképp eltörölni. Ez a gondolkodásmód a kereszténységen belül sajnálatos módon követi a hagyományos identitások (egyház, család, nemzet, nem) felszámolásának biztos útját. Ez a gondolkodásmód olyannyira keresi a fogalmilag megkonstruált identitások tiszta belső lényegét, hogy aztán végül a valóságban nem talál semmit sem. Valójában megszünteti a hagyományos közösségi identitásokat, mert reflexív igyekezetében az egyén a hagyományon kívülre kerül, s elidegenedik önmagától. Nincs egyház, nincs kereszténység, nincs nemzet, nincs család, nincs nő, nincs férfi. Nincs semmi sem. Nincs azonosulás, csak a hagyományos identitásán kívülre került, s önmaga magányos szubjektivitásába bezárt egyén, aki végtelenül sajnálja önmagát saját nihilizmusa miatt. Viszont szép disszertációt lehet róla írni.

De ne aggódjunk. Sajnos, van esélyünk arra, hogy miközben mi megszüntetjük önmagunkat, s leszereljük templomainkról a keresztet, közelről megismerjünk más identitásokat, amelyeknek nincsenek kétségeik önmaguk felől, hanem teljes magától értetődőséggel beviszik a hétköznapjaikba önmagukat. Letérdelnek a szőnyegre, oszt jónapot.

Míg mi európaiak, azon gyötrődünk, hogy kik vagyunk, s vagyunk-e azok, akik amúgy vagyunk.

Hozzászólások