Lehet kísérletezni az iszlámmal, persze. Csak éppen a politikában és még fokozottabb mértékben a vallásban a kísérlet évszázadokban mérhető...

(...)

...minden cselekvés – és akár még a nem cselekvés is – következményei révén állást foglal bizonyos értékek mellett, és ezzel – amiről ma, ebben a modern „igen-kultúrában” oly szívesen elfeledkeznek – rendszerint másokkal szemben. Ne kerüljünk identitásválságba! Nem diskurálhatunk a kereszténység esélyeiről és értékvilágáról, miközben az európai iszlám mellett foglalunk állást.

Hegedős Soma: Európai iszlám: zsákutca, amely nem is létezik - hvg.hu


Nagy lelkesedéssel olvastam Hegedős Soma írását a HVG-n. Végre egy nézőpont, amely félreteszi napjaink rövidre zárt történelemszemléletét, s az iszlám mai megjelenését az európai látóhatáron képes évezredes folyamatok részeként értelmezni. Az írást üdvözlöm, minden sorával egyetértek. Szólni szeretnék a vitacikkben megjelenő látásmódról, amely kimondatlanul is arra mutat rá, hogy korunk domináns gondolkodásmódja egyszerűen érzéketlenné vált arra, hogy a jelent az évezredes múlt mélyébe visszanyúló folyamatok kontextusában lássa. Ezt hívom civilizációs öntudatlanságnak.

A civilizációs öntudatlanság legjellemzőbb vonása, hogy olyan tudatforma, amely önmagát történelmi előzmények nélkülinek tekinti. Ez a tudatforma önmaga eredetére már nem is kíváncsi, sőt azt feltételezi önmagáról, hogy nincsenek is történelmi előzményei. Ez a magától értetődőség tudatformája, amelyben föl sem merül, hogy az úgynevezett európai értékek miért éppen azok, amelyek. Olyan értékek, mint például az emberi méltóság, az egyenlőség, az igazságosság értékei magától értetődőnek tűnnek fel számára. A civilizációs öntudatlanság tudatformája képtelen arra, hogy önmagát hosszú távú történelmi folyamatok részeként és eredményeként lássa, minek következtében abba az illúzióba esik, hogy ami „régen” volt, az immár nem létezik, s ami meg pláne évezredekkel ezelőtt volt, az végképp eltűnt a történelem süllyesztőjében. Ez a civilizációs öntudatlanság tudatformája, amely számára a modernitás, avagy a posztmodernitás, legyen az egyébként bármi is, azt az illúziót kelti, hogy évezredek történetét minden további nélkül nyomtalanul meg lehet szakítani és el lehet törölni. Miután a civilizációs öntudatlanság tudatformája önmagát történelmi előzmények nélkülinek tekinti, s nem is feltételezi, hogy eredete valamely civilizáció, nem csak azt gondolja, hogy ez a tudatforma magától értetődő, hanem azt is, hogy egyetemes. A civilizációs öntudatlanság tudatformája ezért más civilizációnak sem tulajdonít történelmi léptékben mérve is hosszú távú identitásformáló jelentőséget. Ez a civilizációs öntudatlanság azt feltételezi, hogy szimpla racionális alapon, az úgynevezett „fejlődés” eredményeként a civilizációk története immár végleg befejezhető, s némely erőfeszítés révén a civilizációk utáni és feletti egységes és egyetemes, elvont emberi lényeg immár megteremthető. A civilizációs öntudatlanság olyan tudatforma, amely számára a civilizáció úgy tűnik fel, mint valamiféle, a jelenről leválasztható és leválasztandó történelmi teher, amelytől való megszabadulás egyúttal megnyitja az utat az emberi nem elvont egységének a megteremtése felé.

Az európai civilizációs öntudatlanság tudatformája is természetesen indoktrináció eredménye, még ha önmagát időtlennek és civilizációk felettinek is tekinti. S mint ilyen, messze nem egyetemes, hanem nagyon is történeti képződmény, s nagyon is civilizációhoz kötött.  Az indoktrinációs folyamat abban öltött testet, hogy olyan doktrínák, dogmák, tantételek váltak a közösségi öntudat alapvető részeivé, amelyek mind azt sugallták, hogy a Nyugat túljutott a civilizációk korszakán. Ez de facto azt jelentette, hogy a második világháború utáni normatív öntudat a zsidó-keresztény hagyománnyal, vagyis a klasszikus európai civilizációval szemben értelmezte önmagát, abból a feltételezésből kiindulva, hogy csak a civilizációs folytonosság megszakítása és meghaladása árán lehet egy új európai kezdetet kijelölni. Ez a nézőpont szükségképpen vezetett a felvilágosodás olyan értelmezéséhez, amely mintegy „kettétörte” az európai civilizációs folyamatot, a felvilágosodást szembeállította a „sötét” és vállalhatatlan kereszténységgel, mintha bizony a felvilágosodás nem a keresztény örökség része lett volna. A kereszténységet azonosította a középkorral, de azt is szükségszerűen démonizálnia és kriminalizálnia kellett, hiszen csak így volt logikailag megalapozható az egységes európai civilizációs folyamat fogalmi kettészakítása. A jellemzően felvilágosodásnak nevezett hosszasan elnyúló folyamat ilyen értelmezése alapozta meg a civilizációs öntudatlanság tudatformáját, amelyet aztán a második világháború utáni fejlemények tudatosan tovább erősítettek, s melynek eredményeként a civilizációs öntudatlanság tudatformája úgy tekint önmagára mintha nem a keresztény civilizációs tudat része lenne. Holott az, csak nem tudja önmagáról. Úgy tekint önmagára, mint előzmények nélküli tudatra, amely nem szorul különösebb magyarázatra. Miután eredetével nem számol, s nem is tekinti önmagát civilizációhoz kötöttnek, saját egyetemességének hamis tudatában azt feltételezi, hogy civilizációk nincsenek is, legfeljebb voltak a múltban, s ezért évezredes erkölcsi hagyományok, mentalitások, közösségi identitások valamely racionális megfontolás révén minden további nélkül meghaladhatók, s az emberi nem civilizációkban testet öltött története egy íróasztal mellett újraírható. Ezért tudja Európa és a Nyugat olyan megejtő naivitással szemlélni civilizációk érintkezését, s ezért tud a Nyugat néha úgy mozogni évezredes történetek jelenében, mint elefánt a porcelánboltban.

A második világháború utáni indoktrináció egy totálisan új európai kezdetről tényleg szinte tökéletesre sikeredett, s a domináns társadalmi öntudat elhitte önmagáról és elhitette önmagával, hogy civilizációs előzmények nélküli. A szekularizáció folyamata ezért tűnhet fel úgy, mint amely már nem része annak a civilizációnak, amelyből származik, sőt amely folyamat egyenesen lezárja a civilizáció folyamatát, s ekként megvalósítja a történelem végkifejletét. A civilizációs öntudatlanság számára egy posztszekuláris fordulat elgondolhatatlan, hiszen ezzel romba dőlne a történelem befejezhetőségéről alkotott posztmodern hiedelem.

Sokáig úgy is tűnt, hogy a civilizációs öntudatlanság tudatformája, az előzmények nélküliség tudata valóban képes a civilizációs folyamat végleges megszakítására. Viszont az iszlám mai megjelenése mintha éppen arra világítana rá, hogy Európa második világháború utáni domináns gondolkodásmódja, az önmagát civilizációs előzmények nélküli tudatnak feltételező tudatforma hamis alapokon nyugszik, mert nem ismeri eléggé a civilizációk természetét. Meghökkentő módon évezredek mozdulhatnak meg újra, s a tudatalattiba süllyedt civilizációs tudat épp az iszlám megjelenésének hatására újra öntudatra ébredhet. A civilizációs öntudatlanságban tehát messze nem a civilizációnak magának a végleges feloldódásáról van szó, hanem a civilizációnak egy olyan, önmagát elrejtő vonásáról, amelynek eredményeként a civilizáció mint a közösségi identitás végső kerete nem feltétlenül válik ismertté a társadalmi öntudat számára, hanem öntudatlan mélyrétegekbe ivódik. Egyszerűbben: Európa keresztény, még ha nem is tudja önmagáról. Ez a civilizációs öntudatlanság tudatformája.

Amely állítás természetesen bosszantó lehet azok számára, akik nem vallják magukat kereszténynek. Eszem ágában nincs bárkire is ráerőltetni, hogy keresztény, ha egyszer nem az. Viszont a civilizációk létének a tagadása valamely elvont egyetemesség alapján de facto nem szünteti meg a civilizációkat, hanem éppen az egymáshoz való viszonyulásukban kapnak jelentést. A keresztény jelző azért kaphat napjainkban ismét jelentést, még azok számára is, akik amúgy nem keresztények, mert viszonyszóvá válhat, s egész egyszerűen azt jelenti, hogy másokhoz képest más. Ez nyilván kikezdi a civilizációs öntudatlanság önmagába zárt tudatformáját, hiszen a máshoz való viszonyban önreflexióra kényszerít. Egyszerűen, ki kell mondani, hogy az iszlám Európához képest más, s Európa az iszlámhoz képest más. Nagyon köszönöm Hegedős Somának, hogy ezt kimondta.

S ha van valami, ami napjaink történéseiben érdekes, akkor az éppen az, hogy a tudatalattiba süllyedt civilizációs tudat épp a más civilizációhoz való viszonyban mintha kezdené visszanyerni társadalmi szintű öntudatát. Ez politikailag a jobbratolódásban ölt testet, amely a politikai korrektség világnézetét értelemszerűen kétségbe ejti, holott feltehetné azt a kérdést is, hogy vajon az az elvi meggyőződés, mely szerint évezredes folyamatok egysége felszámolható, igaz-e? Vajon azok a premisszák, amelyeken a második világháború utáni európai önértelmezés nyugszik, valóságosan megállják-e a helyüket? Vajon nem lehetséges-e, hogy a mai európai értékvilág és az európai múlt közötti folytonosság helyreállítható, s ezzel felszámolható lenne az az identitásválság, amelybe Európa önmagát sodorta azzal, hogy nem volt képes önmaga évezredes múltjának korrigált újraértelmezésére, s úgy tekintett önmagára mint civilizációs előzmények nélküli, s civilizációk feletti entitásra? Egész egyszerűen fel kell tenni azt a kérdést, hogy a posztmodern világnézete a történelmi civilizációk végleges meghaladhatóságáról igaz-e?

Szerintem épp itt az ideje, hogy a civilizációs öntudatlanság tudatformájának korszakát meghaladva, Európa újra felfedezze önmagában azt, aki mindig is volt. Eljött önmagunk újrafogalmazásának és újrakimondásának ideje.

****

Hegedős Soma utal a cikkében Jürgen Habermasra. Nagyon helyes. Nem elég elégszer hivatkozni rá, mert a politikai korrektség, a posztmodern, a liberalizmus (nevezzük bárminek is) világnézetének hívei mintha nem akarnák meghallani a nyugati civilizáció iránti rajongással éppen nem vádolható, neomarxista Frankfurti Iskola tagjának, Habermasnak a szavait.  Ezen a blogon már többször idéztem, akinek kedve van, rákereshet. De nem baj, idézem újra a vonatkozó mondatokat saját fordításommal együtt, a forrás pontos megjelölésével.

"Egalitarian universalism, from which sprang the ideals of freedom and social solidarity, of an autonomous conduct of life and emancipation, of the individual morality of conscience, human rights and democracy, is the direct heir to the Judaic ethic of justice and the Christian ethic of love. This legacy, substantially unchanged, has been the object of continual critical appropriation and reinterpretation. To this day, there is no alternative to it. And in light of the current challenges of a postnational constellation, we continue to draw on the substance of this heritage. Everything else is just idle postmodern talk." (Time of Transitions, Polity, 2008, pp. 150-151. Ez a kötet második kiadása. Ez a mondat eredetileg egy interjúban /A Conversation about God and the World/ hangzott el, amelyet Eduardo Mendieta 1999-ben Habermassal készített.)

(„Az egyetemes egyenlőség, amelyből a szabadság, a társadalmi szolidaritás, az önálló életforma és emancipáció, a lelkiismeret egyéni erkölcse, az emberi jogok és a demokrácia ideája ered, az igazságosság zsidó etikájának és a szeretet keresztény etikájának a közvetlen örököse. Lényegében változatlanul, ez a hagyaték volt a tárgya a folyamatos kritikai kisajátításnak és újraértelmezésnek. (Ennek a hagyatéknak) a mai napig nincs alternatívája. És a nemzetek utáni mai konstelláció kihívásának fényében továbbra is ennek az örökségnek a lényegéből merítünk. Minden egyéb csak haszontalan posztmodern beszéd.”)