Ami viszont a Magyarokat illeti: nem vád, hanem tény, hogy a Magyarok az Arany Glóbusz kapcsán kifejezik egyrészt a meggyőződésüket, hogy holokauszt nem volt, másrészt az óhajt, hogy legyen. (Mindezt teszik például a miniszterelnökük oldalán, de ez legyen az ő gondja. Az vagy, amit megeszel, meg ami rád szavaz.) De a szolidabbak is amondóak, hogy ez nem az ő filmjük, nem róluk szól, hanem ellenük. Mármint nem is a Saul fia konkrétan, hanem a holokauszt feszegetése általában – ahogy lement ugyanez a kör Kertész Imrével.

Tóta W.: Nem erőszak az Arany Glóbusz! - hvg.hu

Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy vajon Tóta W. Árpád a Saul fia fogadtatását illetően miért ír két csoportról. Szerinte vannak a „Magyarok”, akik egyfolytában amiatt fanyalognak, hogy megint egy „zsidó” film lett itt előtérbe tolva, s aztán vannak a „magyarok”, az igazi hazafiak, akik örülnek a film sikerének.  Van itt tehát két csoport, s a választóvonal köztük az, hogy miként viszonyulnak a filmhez. Több csoport nincs, ami azt sugallja, hogy ebbe a kettőbe belefér az egész magyar társadalom. Az írást nem támasztja alá semmiféle felmérés, csak néhány utalásból lehet megtudni, hogy a szerző véleménye szerint a hovatartozásukat illetően miféle embereket is fed a két csoport. A sematizmus viszont olyannyira durva és elnagyolt, hogy az embernek az a benyomása, az írás célja nem a film fogadtatásának az elemzése, hanem a csoportképzés maga. Létrejön a „ti” és a „mi”, a „Magyarok” és a „magyarok”. A viszonyítási pont a film.

Nos, kik is ezek a „Magyarok”? Kevés konkrétumot lehet megtudni róluk. Fanyalognak a film témája miatt (már megint a „zsidók”); tagadják a holokausztot, sőt kifejezik igényüket, hogy legyen, mindezt például a miniszterelnök oldalán; hiányolják a Trianon témát, a „magyarok dolgait”, miközben nem veszik észre, hogy a Saul fia magyar film; a szolidabb „Magyarok” szerint ez a film nem az ő filmjük, ez a film ellenük szól; a „Magyarok” továbbá azt gondolják, hogy a magyar film szóljon a mangalicákról és a betyárokról; ja, és az írás végén bele van keverve a kerítés-motívum is. 

Nos, biztosan vannak ilyenek is, ami elég szörnyű. Eddig még egyet is értenék. Való igaz, hogy a tisztelet a nyelv ismereténél kezdődik. De ebből még messze nem következik ez a durva, dualista tipológia, amely engem arra emlékeztet, ahogyan az antiszemitizmus létrehozza a „zsidók” kategóriáját.  A világ nem áll másból, mint „zsidók” összeesküvéséből. Van, aki mindenütt „zsidót” lát. Tóta W. most megalkotta az ellencsoportot. Ők a „Magyarok”. Nem nehéz belátni, hogy a két nézőpont egymást feltételezi. Az a közös bennük, hogy egyszínűre festett ellenségképet kreálnak. Ez adja az identitásukat. Egymásra lehet borulni.

Én például örömmel fogadtam a Saul fiát. A filmnek azért örültem, mert képes a gonosz hatalmát személyesen is átélhetővé tenni, szemben a lózungokkal sokszor teletömködött holokauszt-megemlékezésekkel.  Ha úgy tetszik, ez a film egyben kritika is a holokauszt mindenféle manipulációja ellen. Különös módon, amikor a film elsöprő sikerére keresik a magyarázatot, a válasz rendre az, hogy végre egy alkotás, amely képes közel hozni a holokauszt borzalmát. De miért is fontos ez? Mert a holokauszt elfelejtődött? Mert nem voltak holokauszt megemlékezések? Dehogynem. Még a csapból is az folyt. Miért nem tudott a holokauszt közel kerülni sok emberhez? Honnan van az az abszurditás, hogy emberek nem tudtak azonosulni honfitársaik szenvedéseivel? Onnan, hogy a holokauszt rendre alkalmat adott a csoportképzésre: ti vagytok a rosszak, mi meg a jók. Ezzel szemben a Saul fia szakít e dualista csoportképzés ördögi módszerével. A rossz és a jó nem csoportok között van, hanem az emberen belül. Ezzel tudja a film elérni, hogy a szenvedés a nézőből nem hárítást vált ki, hanem befogadást és azonosulást. Mert nincs az egyetemes emberi szenvedéssel való azonosulásnak nagyobb gátja a fájdalomcsoportok küzdelménél.

De úgy látszik, a történetnek nincs sohasem vége. A dualista csoportképzés folytatódik.  A Saul fiával ellentétben Tóta W. csoportokat hoz létre, ráadásul telve előítéletekkel. Vajon miért kell megalkotni a „ti” és a „mi” ilyen antagonisztikus csoportjait, s miért kell azt gondolni, hogy aki a magyar szenvedéssel azonosulni tud a holokauszton keresztül, az már eleve kizárja magát más fájdalomcsoportokból, és fordítva? Nos, nem.

Ami engem illet, nagyon nagy tettnek tartom a Saul fiát, épp azért, mert egy konkrét történeten keresztül a gonosz egyetemes hatalmát személyesen átélhetővé tudja tenni. De ugyanakkor meg kell kérdeznem: vajon kizárom-e magamat a Tóta W. által „magyaroknak” nevezett csoportból csak azért, mert nekem bizony fáj Trianon is? Fáj Radnóti, és fáj a Gulág is. Meg azt is gondolom, hogy vannak itt még szenvedéstörténetek, amelyek talán nagyobb figyelmet és részvétet érdemelnének.  Vajon kizárom-e magamat a „magyarok” csoportjából, ha azt merészelem gondolni, hogy például a keresztények mai szenvedéseinek a nyugati fogadtatása egyenesen szégyen, s arcul csapása mindannak, amit itt Európa a politikai korrektség nevében az úgynevezett értékekről szónokol? Vajon lehet-e egyszerre örülni a Saul fiának és szóvá tenni azt, hogy vannak itt még történetek, amelyek a gonosz egyetemes jelenlétének nyilvános metaforáivá válhatnának?

Tóta W. szerint ez nem lehetséges. Van a „ti” és van a „mi”. Létrejön az ellenségképekre alapozott világ. A „jó” és a „rossz” homogén csoportjai. Folytatódhat a harc.

Az pedig, hogy a Saul fia mit üzen, teljességgel mellékes.