Nem érteni a pápát - teljesen természetes helyzet. Nem egyetérteni a pápával - kivételes esetektől eltekintve nyugodtan megengedhető a kétkedés, főleg, ha értékes válaszokat eredményez a kérdező magatartás. Nyíltan támadni, mocskolni a pápát, a lemondását követelni - ide most számos kacifántos szót tudnék írni, ám a legegyszerűbb határozottan kijelenteni: aki ilyet tesz, nem katolikus. Lehet papírja róla, hogy de, az, járhat akármennyit templomba, betarthat mindenféle szabályokat...

A pápákat lelövik, ugye? -  szemlelek.blog.hu

Gégény nem is igyekszik cáfolni a pápakritikusok gondolatmenetét, nem is azt mondja, hogy "srácok, van benne valami, de udvariasabban!", hanem egyszerűen kijelenti, hogy ők nem katolikusok, pusztán azért, mert ítélkeznek - történetesen a pápa fölött. Ám az ilyesmi nem tesz senkit "nem katolikussá".

Gégény aztán tudja, ki számít katolikusnak! - katolikusvalasz.blogspot.hu

Ha valaki csak egy pillantást is vet napjaink keresztény tematikájú internetes médiafelületeire, rögvest megállapíthatja, hogy maga a pápa lett az egyik vezető téma.  Ami persze nem véletlen, hiszen Ferenc pápa nagyon karakteres nyilatkozatokkal, gesztusokkal lépett a nyilvánosság elé működésének kezdete óta. S ha lehet fokozni, migráns-ügyben tett kijelentéseiben sem óvatoskodik, és nem egyszer sarkos véleménye legalábbis megosztja a közvéleményt. Nem számoltam össze, magam is hány alkalommal írtam ezen a blogon Ferenc pápáról. Hol egyetértve, hol kritikusan. Főleg a kritikai megközelítés akár még visszatetszést is kelthetett, hiszen feltehető a kérdés: mi köze egy köztudottan református blognak a katolikus pápához?

Nos, ez a mostani poszt valójában reflexió két katolikus szerző vitájára arról, hogy szabad-e kritizálni a pápát, s ezzel összefüggésben ki számít katolikusnak? Magához a vitához nem akarok hozzászólni. Nyilvánvaló, hogy a pápa megnyilatkozásai  ̶  enyhén szólva is – nem találnak egyöntetű fogadtatásra a katolikus közvéleményen belül sem, s ezt nem csak a nyilvánosság előtt zajló viták jelzik, hanem a mindennapi tapasztalat is. Mondhatni, a „nem értem a pápát” jelensége nagyon is ismert a hétköznapi beszédtémák szintjén is, nem csak katolikus körökben, s vérmérséklettől függően a pápa zavarba ejtő kommunikációjára ki élénkebben, ki mérsékeltebben reagál, avagy nem mond semmit.

Viszont a vitához reformátusként szeretnék hozzászólni annyiban, hogy ezúttal túllépnék a kereszténységet megosztó felekezeti kategóriákon. Nemcsak azért, mert reformátusként az Apostoli Hitvallással egyezőleg hiszem az egyetemes anyaszentegyházat, mint azt a maga a görög katholikosz szó is pontosan kifejezi.

Ám van egy kevésbé teológiai, inkább történeti szempont, amely napjainkban egyre nagyobb súllyal vetődik fel. A nyugati kereszténységben sajnálatos módon bekövetkezett szakadások egyik nem kívánatos eredménye az lett, hogy a felekezetekre szakadt kereszténységen belül a felekezeti identitás már-már túlsúlyossá vált a keresztény önértelmezésben. Ez részben érthető, hiszen ha az egész társadalom keresztény, akkor szükségszerűen a másik keresztény felekezet válik a viszonyítási ponttá. Akár a történelem fintorának is nevezhető, hogy a szekularizáció előre haladásával, az egyházias történeti kereszténység háttérbe szorulásával a kereszténység számára megjelent egy új viszonyítási pont, a „világ”, s ez a körülmény részben újraírta a felekezeti viszonyulásokat is. Nem csak abban az értelemben, hogy a keresztény felekezetiség mint identitásképző jelentősen veszített a súlyából, hanem úgy is, kényszerűen kialakult egy új önértelmezési keret, amely a felekezeti meghatározottságokat is új kontextusba helyezte. Élhető módon létrejött a „mi, keresztények” közösségi tudat, szemben egy olyan világgal, amelyben immár a nem keresztény eszmeiség kikerülhetetlen módon jelen van. Akárhogyan is, ez a korábbi túlsúlyos felekezetiséggel szemben egy új-régi önértelmezési lehetőséget is kínál, minek következtében én, a református, mondhatom azt, hogy a szó eredeti értelmében, katolikus vagyok.

Nos, ez a kissé elvont fejtegetés aktuális témánkat tekintve úgy válik érdekessé, hogy református keresztényként, ha úgy tetszik, a katolikus-egyetemes egyház részeként egyáltalán nem mellékes a számomra, hogy a nyugati kereszténység első számú képviselője miről mit nyilatkozik. A migráns-kérdés különben is messze túlmutat holmi leszűkített bevándorlásügyön, hiszen alapvető keresztény identitáskérdéseket is érint. Azt is mondhatnám tehát, hogy az, hogy mit nyilatkozik a pápa, messze nem katolikus felekezeti belügy, hiszen, akárhogyan is, a pápa személyében az egyetemes kereszténység szólal meg. Ráadásul, úgy tűnik, az ő hangja az egyedüli, amely a nemzetközi sajtót eléri.

Innen érthető, ha a markáns megszólalásai adott esetben élénk reakciókat váltanak ki nem csak felekezetileg katolikus részről is. Ebben a mostani kritikus helyzetben a szerepe pedig különösen is felértékelődik. Számomra ezért nagy kérdés, hogy karakteres nyilatkozatai mennyiben és hogyan képesek kifejezni a mindenféle felekezeti megosztottság ellenére is létező közös keresztény öntudatot.

Hozzászólások