Mindig csodálkozom azokon, akik a migráns-jelenséghez való viszonyban csak és kizárólag pártpolitikai kérdést látnak. Ez ugyanis azt feltételezi, hogy egy párt által megfogalmazott véleménynek nincsenek történelmi előzményei. Ilyen nézőpontból egy adott párt úgy jelenik meg, mintha legalábbis a semmiből jönne, s az az üzenet, amellyel a nyilvánosság elé áll, maga lenne az előzmények nélküli világkép. Holott valójában pont fordított a helyzet. A pártpolitikában megjelenő küzdelmek mögött nagyon is karakteres, történelmi előzményeken alapuló világképek küzdelme zajlik, s e küzdelemnek egy kicsúcsosodási pontja épp a mai népszavazás. Nem véletlenül, állítják sokan, hogy itt valójában európai sorskérdésről van szó, amely messze túlmegy a pártpolitika világán. A kérdés nem kevesebb, mint az, hogy milyen világnézeti elveken nyugodjék a jövő Európája?

Sokáig úgy tűnt, hogy ez a kérdés nem kérdés. A második világháború utáni Nyugat-Európában megszilárdult egy világkép, az egyszerűség kedvéért hívjuk liberális világképnek, avagy az „európai értékek” világképének, avagy a posztmodern világképnek. Teljesen mindegy. Egy világkép, amely önmagát valójában „történelem utáni” világképnek tételezte, abban az értelemben, hogy a történelmi identitások kora lejárt, s immár eljött egy olyan korszak, amelyben megjelenik a történelmi előzményeitől mentes egyén, akinek a szabadsága és függetlensége abban testesül meg, hogy megszabadul a múlt mindenféle meghatározó terhétől, s immár megnyílik az út a szabad identitásválasztás felé. Ez a Nyugaton uralkodóvá vált világkép, amely önmaga alapértékeinek a nyitottságot, a toleranciát, a szolidaritást tartotta és tartja, sokáig úgy tűnt fel, mint valamiféle összefoglaló, valóban a „történelem utáni” világkép, amely képes arra, hogy feloldja a különböző valóságértelmezések közti alapvető elvi különbségeket. Ennek tulajdonítható az a zavarba ejtő jelenség, hogy Nyugaton az „európai értékek” univerzumában jóformán eltűntek a különbségek a szokványosan konzervativizmusnak és liberalizmusnak nevezett világképek között.

Különös és meglepő módon az Európa szellemi alapjairól már lezártnak tűnő világnézeti vitát épp a migránsjelenség értelmezése körüli feszültségek soha nem látott módon újra felerősítették. Mint ahogyan az is meglepő, hogy ebben a folyamatban a később csatlakozott Szovjet-blokk országai aktív szerepet vállaltak, talán éppen azért, mert megdöbbenve tapasztalták, hogy az úgynevezett „európai értékek” világának eszmei alapjai, vagyis egy „történelem utáninak” tételezett világkép már nem őrzi a történelmi folytonosságnak azt az Európáját, amelyet a vasfüggöny mögött úgy-ahogy megőriztek. Ellentmondásos módon, de mégis csak az történt, hogy ezek az országok, épp a Nyugattól való elzártságuk, no és elmaradottságuk miatt nem voltak képesek együtt haladni a „haladónak” nevezett nyugati „történelem utáni” világképpel, hanem „megrekedtek” egy olyan a világképben, amely, ha nem is feltétlenül a tudatosság szintjén, de mégis megőrzött valamit a „klasszikus” Európa szellemi és mentális hagyományaiból. Nem véletlen, hogy a migráns-jelenséghez való viszonyban az EU-n belüli Nyugat- és Kelet között alapvető törésvonal látszik, s ez messze túlmutat mindenféle pártpolitikán, mert világképi jelentősége van. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy ez a népszavazás éppen Magyarországon zajlik, de a jelentősége messze túlmutat a magyar belpolitikán. Ez a körülmény nem csak azt jelzi, hogy Magyarország képes volt újratematizálni egy világnézeti kérdést Európa szellemi alapjairól, hanem azt is, hogy minden látszat ellenére a nyugati társadalmakban ez a témafelvetés messze nem túlhaladott, s nagyon is élénk visszhangra talál. Mint ahogyan természetesen az sem véletlen, hogy ebben a világnézeti küzdelemben Magyarország az európai értékek fixáltnak tételezett világképe felől úgy tűnhet fel sokak szemében, mint amelyik hátat akar fordítani az EU-nak.

Holott a migráns-jelenség valójában elkerülhetetlen módon újra felerősítette Európa alapkérdését, azt, hogy fel lehet-e Európát építeni egy olyan világképre, amely önmagát „történelem utáninak” tételezi, s amely azt gondolja, hogy évezredes identitáshagyományok immár az érvényüket vesztették, s ezért teljességgel mellékes, hogy Európa népesedési-és munkaerő problémáit milyen kulturális háttérrel rendelkező népcsoportok betelepítésével lehet megoldani. Ez a világkép a hagyományszakadások általános elterjedésével számol, amelynek következtében létrejön a „nem szituált én”, a történelmi emlékektől mentes egyén, akinek az identitása abban van, hogy nincs történeti eredetű közösségi identitása, s ez megteremti a multikultúrának, a toleranciának és a szolidaritásnak az eszmei és érzelmi alapjait.

Ám nagy kérdés, hogy ez valóban így van-e, s az a történelmi fejlődési modell, amelyre az „európai értékek” mai világa épül, igaz-e. S miután még nem értünk a történelem végére, ma még nem tudható, hogy az emberiség történetét eddig meghatározó, különböző hagyományokon nyugvó identitások lassú és végleges feloldódása várható-e, avagy az bizonyosodik be, hogy a történelmi identitások belátható időn belüli, végleges meghaladása téves feltételezésen alapul. Európa alapkérdése továbbra is az, hogy milyen szellemi alapzatra építse fel önmagát. A migráns-jelenségben jelentkező kihívás Európa számára valójában és alapvetően világnézeti természetű, s kikerülhetetlen módon újra önértelmezésre hív.

Innen nézve a mai népszavazásnak európai szintű világképi jelentősége van, s messze túlnő mindenféle aktuálpolitikán.

Amúgy pedig mindenki szavazzon úgy, ahogyan a világnézeti meggyőződése diktálja.

Hozzászólások