A politikai keresztyénség olyan jelenség melyben összefonódik a politikai és a vélt egyházi érdek. Amennyiben ez az erő hatalomra kerül, szinte természetessé válik a paternalista egyházpolitika. Ebben az esetben az egyházak – főleg, ha addig elnyomva vagy félreállítva érezték magukat – talán észre sem veszik, mennyire kokettálnak politikai pártokkal.

A politikai kereszténységről - kereszteny.mandiner.hu

Gazdag országok gazdag egyházai mintha szégyellnék a keresztet, és általában a hagyományos biblikus-keresztyén értékeket. Talán kisebbrendűségi érzésből fakad az az örök kompenzálási szándék, amely – a rossz tapasztalatok birtokában is – azt hangoztatja, hogy a nagykorú embert nem szabad misszionálni, amely kínosan ügyel arra, hogy a keresztyén jelképek nyilvános használata nehogy sértse a más vallásúak vagy a nem-hívők érzékenységét.

Se keleten, se nyugaton nem jó az irány – Fabiny Tamás beszéde nemzetközi vitát váltott ki - kotoszo.blog.hu

Fontos és bátor beszédet mondott Fabiny Tamás evangélikus püspök, a Lutheránus Világszövetség alelnöke a Németországi Evangélikus-Lutheránus Egyház zsinati ülésén. A püspök kritikus szavakkal illette a hazai egyházakat, de nem rejtette véka alá kritikai észrevételeit a nyugati egyházakkal kapcsolatban sem.


Ha jól értem szavait, a mai hazai egyházpolitikát, a kormánynak a kereszténységhez való viszonyát politikai kereszténységként értelmezte, amelynek az a lényege, hogy a politikai hatalom eszközként akarja használni az egyházakat. Ezt a politikai hatalom azért is megteheti, mert nincs stabil, ciklusokon átívelő egyházfinanszírozási rendszer, s ebben az anyagilag kiszolgáltatott helyzetben az egyházak számára nagy a kísértés arra, hogy „lepaktáljanak” a hatalommal.

A püspök ugyancsak kritizálta a nyugati egyházakat, amelyek nem állnak ki bátran a kereszténység mellett, „mintha szégyellnék a keresztet, és általában a hagyományos biblikus-keresztyén értékeket.” Fabiny Tamás ezt a jelenséget kisebbrendűségi érzéssel magyarázta.

Fabiny püspök iránti kellő tisztelettel szeretnék néhány megjegyzést fűzni ehhez a nagyon fontos beszédhez.

Először is minden elismerésem azért a bátorságért, amellyel az evangélikus püspök ezeket a fontos és kényes témákat ilyen jelentős fórumon szóba hozta. Ezek a kérdések mélységesen érintik a kereszténység helyét a mai európai társadalmakban. Arról ugyan lehet vitatkozni, hogy Európa ma mennyiben keresztény kontinens és mennyiben nem az, ha nem az, miért nem az, ha az, miért az, de abban talán egyet lehet érteni, hogy ma sem lehet szilárd európai identitás, ha nem alakul ki valamiféle konszenzus a kereszténységnek az európai társadalmakban betöltött és betöltendő szerepéről. A kereszténység így vagy úgy ma is megkerülhetetlen viszonyítási pont.

Fabiny Tamás beszéde ezt a kérdést tematizálta, s arra következtetésre jutott, hogy se keleten, se nyugaton nem jó az irány. Egyik oldalon a politikai kereszténység eszközként akarja használni az egyházakat, Nyugaton pedig az egyházak nem állnak ki elég határozottan a kereszténység mellett.

Fabiny püspök a kereszténységhez való viszony keleti és nyugati mintázatát külön-külön tárgyalja, amelynek nyilván megvan az alapja. Ugyanakkor talán mégis érdemes figyelni arra is, hogy a kettő nagyon is összefügg.

Emlékezzünk csak a rendszerváltozás-körüli időkre, amikor sokak szájából elhangzott, hogy nekünk nem kell a Nyugathoz csatlakoznunk, hiszen mindig is a részei voltunk azáltal, hogy a nyugati kereszténységet vettük fel, csak elszakítottak bennünket. Vagy emlékezzünk szegény Antall Józsefre, aki azt mondta, hogy „keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője”. Aztán amikor visszakerültünk a Nyugathoz, szabadulva egy ateista és velejéig kereszténységellenes diktatúra szorításából, abban a hitben, hogy végre ismét a „keresztény Európához” tartozunk, fokozatosan kellett rádöbbenünk arra, hogy a kereszténység Európában immár nem identitásalkotó tényező. Hogy a domináns (szerintem eltorzult) liberális ideológia valamiféle semlegesség nevében a kereszténység alapvető civilizációs szerepét vonja kétségbe, sőt mintha ez az ideológia arra törekedne, hogy a keresztény gyökérzetű kulturális örökség végső maradékát, a szimbólumrendszerét is kiiktassa a nyilvános térből. Mindezt keresztény segédlettel. Erre utal Fabiny Tamás is, midőn arról beszél, hogy a nyugati egyházak mintha szégyellnék a keresztet. Ezt a püspök a nyugati egyházak kisebbségi érzésével magyarázza. Természetesen ebben az esetben szó sem lehet a nyugati egyházak és a nyugati politikai vezetést uraló liberalizmus közti paktumról.

Vajon nem arról van-e szó, hogy amit Fabiny Tamás politikai kereszténységnek nevez, az valójában válasz arra, ahogyan a Nyugat – meghazudtolva az alapító atyák szándékát – a saját keresztény örökségéhez viszonyult? Ha választ keresünk a püspök által "politikai kereszténységnek" nevezett jelenség eredetére, azt éppen abban a megdöbbentő és sokkoló tapasztalatban találjuk, hogy a kommunizmus ateizmusából és programszintű kereszténységellenességéből átkerülve a nyugati kulturális térbe, szembetaláltuk magunkat ugyanazzal a kereszténységellenes, ám sokkal rafináltabb ideológiával, amelyről naiv módon azt hittük, immár megszabadultunk tőle. Így vált lehetségessé az az abszurditás, hogy keleti kulturális térből a nyugatiba kerülvén mégis sokaknak déjà vu érzése volt. Mintha ezt egyszer már átéltük volna, s a keresztény kulturális hagyományhoz való viszonyt illetően van itt valamiféle folytonosság. Az már csak a történelem fintora hogy a keresztény kulturális társadalmi identitásnak ezzel az érzetével épp egy kommunizmusból kiszakadt ország zavarta meg azt az Európát, amelyik immár az úgynevezett "értékek" hangzatos jelszava mögé bújva valójában megtagadta a keresztény kulturális hagyományt.  

Természetesen lehet kritizálni Orbán politikai kereszténységét, valamint a hazai egyházakat. Van mit. Például azt, hogy a Fabiny Tamás által okkal kritizált egyházfinanszírozási rendszer hosszú távú megoldását a rendszerváltás óta egyik kormány sem tartotta kiemelt feladatának. Mintha folyamatosan hiányzott volna a politikai akarat az egyházak viszonylagos anyagi függetlenségének a megteremtésére.

De azt nem lehet elvitatni, hogy épp a magyar kormányfő volt az, aki az európai kulturális identitás és a kereszténység közti kapcsolatot újratematizálta. Ha már a nyugati egyházak szégyellték a keresztet, s ha már a nyugati politikai vezetés még attól is félt, hogy a kereszténységet az EU alkotmányában akár egy mondattal is megemlítse.

Ez politikai kereszténység? Természetesen az. Mint ahogyan a nyugati liberális kereszténység is az. De nincs ebben semmi új. A kereszténységnek, minthogy társadalmi jelenség, mindig is volt, van és lesz is politikai kiterjedése, ideologikus jellege és szerepe. Az egyházak dilemmája az, hogy miután elveszítették tematizációs hatalmukat, bármilyen közéleti kérdésben bármilyen módon is nyilatkoznak meg, véleményük óhatatlanul és szükségszerűen politikai állásfoglalásként fog feltűnni, s mindig is a politika felől értelmeződik. Holott az egyházak nem akarnak a pártpolitikai küzdőtér részesei lenni, hiszen üzeneteiket nem a politikából eredeztetik. Ugyanakkor a különböző politikai olvasatokban mégis csak részesekké válnak. Ettől kezdve csak nézőpont és értelmezés kérdése, hogy a különböző egyházak kinek, mikor, milyen politikai szereplőkként tűnnek fel. Az egyik úgymond "paktumot köt", míg a másik "független".

Köszönjük Fabiny Tamásnak ezt a beszédet. Fontos kérdéseket vetett fel, van mit továbbgondolni.

Hozzászólások