Hozzátette: de eljön a pillanat, és rá fognak ébredni, hogy kell egy hely, egy nyelv, egy otthon, ahol az ember az övéi között, biztonságban és szeretetben leélheti az életét. Egy hely, ahová visszatérhet, ahol megérezheti, hogy az élet nem hiábavaló, és a végén sem hullik a semmibe. Hozzáadódik és beépül az ezeréves nagyszerű alkotásba, amit egyszerűen csak hazának, magyar hazának nevezünk.

Orbán Viktor: A választásokon a nemzetiek és a globalisták feszülnek egymásnak - Manidner/MTI

Okkal tehető fel az a kérdés, hogy vajon Orbán miért volt képes ennyi embert megmozgatni? Mi az, ami ennyi embert kivitt az utcára a rossz idő ellenére is? S okkal tehető fel az a kérdés is, hogy vajon az ellenzéki pártok erre miért nem voltak képesek?  Mert az nem kérdés, ha képesek lettek volna, meg is tették volna. S ilyenkor ugye jön a szokványos, ám annál felszínesebb magyarázat, hogy Orbán „gyűlöletkampánya” jól működik, az általa levezényelt hatalomkoncentráció megtette a hatását, az utcára vonulók mentálisan beteg emberek, stb., stb. Holott talán érdemesebb lenne ennél mélyebbre ásni, s úgy feltenni a kérdést, hogy vajon mitől van az, hogy az Orbán-jelenség ilyen széleskörű rezonanciát vált ki? S a magyarázatot keresve talán kicsit el kellene rugaszkodni a szorosan vett jelentől, vagy, pontosabban, a jelent is érdemesebb lenne történelmi távlatokba helyezni, s a történelem részeként értelmezni. Mert ha választ keresünk arra, hogy mi az, ami az Orbán-retorikában működik, akkor a magyarázat nem Orbánban önmagában, hanem a magyar történelemben van. Ha úgy tetszik, az Orbán-jelenség maga is a magyar történelem lenyomata, s nem arról van itt szó, hogy van egy karizmatikus politikus, akinek az egyéni, „despotikus” ambíciói tükröződnek a politikai térben, hanem arról, hogy van a magyar történelem, amely hihetetlen erővel megszólal Orbánban. S ez az, ami ilyen széleskörű rezonanciát tud kiváltani. Ha az ellenzék ezt értené, akkor nem Orbánnal hadakozna, hanem azzal foglalkozna, hogy mi az, amit Orbán tematizálni tud, s amire ők képtelenek.

Pedig a válasz nagyon egyszerű. A nemzeti kérdés. Lehet azon rugózni természetesen, hogy a nemzeti kérdés vajon aktuális téma-e még manapság, avagy a nemzet mint olyan mára már elveszítette identitásalkotó szerepét, s épp itt az ideje, hogy túllépjünk az efféle „törzsi” ideológiák és „zsigeri” mentalitások világán. A „nyájszellem” és az „akolmeleg” kora lejárt ugyebár, s az egyén attól lesz egyén, hogy kiszabadul közösségi meghatározottságainak fogságából, s kívülre kerül olyan előzetes történelmi adottságokon, mint nemzet és keresztyénség. Lehet természetesen afféle kívülálló módjára a nemzet fogalmát vizsgálat tárgyává tenni, s azt feltételezni, hogy a nemzet mibenlétének megismerése egyúttal megteremti a nemzeti identitás meghaladásának a lehetőségét is. Ám attól tartok, hogy ez a szemlélet egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy vannak az életnek olyan dimenziói, amelyekben a megismerés nem pusztán a független ész aktusa, hanem előzetesen meghatározott. S ennek tipikus esete épp a nemzeti identitás, a közösségi emlékezet, a történelemben-lét jelensége, amely úgy működik, hogy mielőtt az egyén reflektálna önmaga identitásának közösségi-történelmi-kulturális vonatkozásaira, már eleve része annak, amire reflektál.  Avagy én döntöttem-e arról, hogy a magyar legyen az anyanyelvem?

Az Orbán-jelenség azért tud ekkora hatást kiváltani, mert vállaltan nyakig ül a történelemben, mert benne maga a magyar történelem szólal meg és jut el új reflexív öntudatra. S ez azért lehet akár sokkoló is manapság a balliberális hazai és európai térfélen, mert a II. Világháború utáni uralkodó narratíva azt feltételezte, hogy a nemzeti identitás mint olyan meghaladható a racionális megismerés révén, s nem kell számolni azzal a körülménnyel, hogy a beleszületettség egy közösségi emlékezetbe megelőzi az egyén szabad és független identitásválasztását. Egyszerűen fogalmazva: a múlt, a történelem nem pusztán az egyéntől leválasztott vizsgálat tárgya, hanem személyes tapasztalat is. Vagy ha úgy tetszik, a személyiség konstitutív része.

Nos, szerintem itt van az Orbán-jelenség titka. Benne a halottnak hitt közösségi emlékezet szólal meg, s ezért tudott a beszéde nem pusztán egy megemlékezés, egy emlékbeszéd lenni, hanem a közösségi emlékezetben való személyes részvétel rítusává válni, mint ezt a Himnusz elimádkozása olyan jól mutatta. S az a nemzeti mitológia, amit előadott, immár nem a „bűnös és vesztes nemzet” öngyilkos narratívája, hanem győztes közösségi emlékezetéé. De mint a bevezetőben utaltam rá, itt nem pusztán egyéni teljesítményről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy mindenféle hiedelem ellenére a magyar kollektív emlékezetet nem lehetett felszámolni, s az Orbán-jelenség éppen attól jelentős, hogy benne újra megszólal az elhaltnak hitt történelmi öntudat, s teret követel magának a kulturális globalizmus mitológiáival szemben. Nem mellesleg, innen van az is, hogy hatása messze túlnyúlik egy méretében jelentéktelen ország határain.

Mindazonáltal, én megértem az Orbán-jelenség okozta riadalmat is. Ez abból a látásmódból fakad, amely a nemzetet minden rossz okozójának tartja. Nem állítom, hogy nincs szükség a nemzet fogalmának korrekciójára, s van miért bűnbánatot tartanunk. Ki akarja itt egy az egyben restaurálni a múltat? Ám a nemzetek felettiség utópiái azért tarthatatlanok, mert egy hamis antropológiából indulnak ki, s azt feltételezik, a történelemben-lét, a közösségi emlékezet immár nem része az egyén identitásának, s ezért felfüggeszthető. Nem az. A múlt személyes tapasztalat is.

No, ez az, amit az Orbán-beszéd meg tudott szólaltatni.

Hozzászólások