A tanár úrral közös döbbenetünk egy feliratnak szólt, amit Párizsban, az egyik metrókocsiban olvastak:

„A szemkontaktus kerülendő!”

(...)

A párizsi metró felirata számomra riasztó jövőt sejtet. Még akkor is, ha gyanítom, hogy a vegyes kultúrájú közönséget óvja. Egymástól.

Tilos a szemkontaktus? - Nők Lapja

Ebben a jegyzetében Schäffer Erzsébet egy történetet mond el, amelyet ő is úgy hallott egy tanár ismerősétől, aki Párizsban járván az egyik metró-kocsiban ezt a figyelmeztető feliratot látta:

A szemkontaktus kerülendő!

 

Ha majd egyszer, valamikor a távoli jövőben eszmetörténészek korunkra jellemző mondatokat keresnek, ezt a mondatot szívesen hagynám rájuk. „A szemkontaktus kerülendő!" Ez olyan, mint valamiféle elszólás, egy pillanat alatt lerántva a leplet hangzatos szavakba burkolt világunkról, amely állítólag halad az egyre nyitottabb, egyetemesebb, toleránsabb, befogadóbb, közösségibb társadalom felé. Ez mondat inkább arról árulkodik, hogy a mélyrétegekben valami egészen más zajlik. Atomizálódás.

Schäffer Erzsébet nem fejti ki ugyan, de az utolsó mondata azért árulkodó: „A párizsi metró felirata számomra riasztó jövőt sejtet. Még akkor is, ha gyanítom, hogy a vegyes kultúrájú közönséget óvja. Egymástól.”

Hát, igen, nincs mit kertelni: ebben az egyetlen mondatban lelepleződik a multikultúra nagy hazugsága. A riasztó jövő már itt van. Nincs itt szervesült együttélés, színek, ízek kultúrák, szokások, erkölcsök, hagyományok újraépült közössége, hanem van szétesés, atomizálódás, kulturális gettó, bizalom nélküliség, gyanakvás, s legfőképpen: félelem. Félelem a másiktól.
S a megoldás: elkülönülés, bezárkózás, beszűkülés. Atomizálódás. Ne nézz a másik szemébe, mert az már kapcsolat. S mit lehet tudni, hogy az a másik, akivel akár egy pillantásnyi szemkontaktuson keresztül is kapcsolatba lépsz, kicsoda? Mi ez, ha nem a mindent átható félelem nyílt bevallása?

Könnyű lenne azt mondani, hogy ez az árulkodó mondat csak egy szélsőséges jelenség tovatűnő mozzanata, s nem érdemes ebből messzemenő következtetéseket levonni. Csakhogy az a probléma, hogy a szemkontaktus elkerülésére felszólító mondattal könnyű azonosulni, nem nehéz benne felismerni korunk lelkületét.

Amúgy ki lehet próbálni. Utazni kell valamelyik világváros metróján, s ha az ember elég őszinte önmagához, pillanatok alatt átélhet valamiféle hirtelen támadt szorongást, s igen, valamiféle kényszert, hogy a legjobb itt kizárni a világot, mindenkit, aki körülöttem van, s bevonulni önmagamba. Nem nézni senkinek a szemébe. Aki át szeretne élni valami hasonlót, a teljes izolálódást, elidegenedést, önkizárást az emberek világából, atomizálódást, végtelen, szorongásos magányt a tömegben, embertársaink közvetlen közelében, saját tapasztalat alapján tudnám javasolni New York metrójának néhány vonalát. Ott meg lehet tanulni, mit jelent félni egy amúgy állítólag nyitott világban.

Az egészben az a szörnyű, hogy ugyanakkor még élnek az emlékeink egy olyan közösségi alapú világról, ahol az emberek köszönnek egymásnak, egymás szemébe néznek. Szóval élnek még az emlékeink egy hagyományos világról, ahol az ember otthon érezte magát, és nem félt.

De állítólag – szól az úgynevezett progresszió meséje – az a régi világ egy zárt világ volt, az előítéletek, a szokások, az idegengyűlölet világa. Mennyivel jobb, szebb, humánusabb, ha azt a régi, hagyományos világot szépen elfelejtjük, s megteremtünk egy nyitott világot, amelyben a kultúrák levetkőzve régi berögzöttségeiket, átölelik egymást.

Hát, ez sikerült. Ne nézz a másik szemébe! Ez a szép, új világ, amely nemhogy megteremtette volna a nyitottság kultúráját, hanem létrehozta a félelem, a teljes atomizálódás világát.