Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár a Magyar Református Egység ünnepén Debrecenben, -, ahogy ő fogalmazott - a “reformáció őrvárosában” ünnepi gondolataival köszöntötte a megjelenteket, akiket a református közösség tartópilléreiként szólított meg.

Kijelentette, nem szabad a hitünk megvallásától tartanunk, mert ezzel nem ütünk lyukat páncélunkon. Ellenkezőleg. Beszédében kifejtette, hogy “a hit vér, a Kálvin csillag pedig a jelzés, hogy veletek vagyok, hogy tartozom valahova, hogy van egy egység, amely számomra, számunkra biztonságot, erőt jelent.”

Hangsúlyozta, hogy “reformátusnak lenni jó”. Ha pedig nemcsak tíz, de ötszáz évre tekintünk vissza, akkor arra gondolhatunk, hogy “reformátusnak lenni nehéz, de felemelő elhívás".

Novák Katalain: reformátusnak lenni jó - csalad.hu

Tegnap és tegnapelőtt lezajlott a Magyar Református Egység Napja Debrecenben. Mint köztudott, a rendezvényt az indokolta, hogy tíz évvel ezelőtt jött létre a Magyar Református Egyház, amely kimondta a Trianon óta államhatárok által szétszakított magyar reformátusok szellemi – lelki – kulturális egységét. Akkor létrejött valami, pontosabban ünnepélyesen újra kimondatott valami, ami amúgy mindig is megvolt: a magyar reformátusok szétszakíthatatlan történelmi közössége.

Számomra a rendezvény egyik kulcsmondatát Novák Katalin államtitkár asszony mondta ki a Csokonai Színházban tartott gálaműsort köszöntve. Ezt mondta: „Reformátusnak lenni jó.” Azóta is ezen a mondaton jár az eszem, mert ha meg kellene fogalmaznom, hogy mi is a jó a református létben, eléggé bajban lennék.

Először is gyorsan leszögezem, hogy ez a mondat nem kirekesztő. Hiába, no, az a szellemi-lelki miliő, amelyben ma élnünk adatik, már csak olyan, hogy mindenféle önmegkülönböztetést gyanúval kezel, mert elkülönülést, előítéletet, mi több, nem egyszer gyűlöletet, szegregációt lát benne. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva norma lett a kifele mutatott semlegesség, és a saját hit megvallása visszaszorult a magánügyek világába. S ha mégis előbukkan, pláne nyilvánosan és ilyen demonstratív módon, akkor rögvest számítani lehet a kritikus megjegyzésekre.

Nos, az, hogy reformátusnak lenni jó, nem azt jelenti, hogy más identitáscsoport ne élhetné át ugyanezt az élményt a saját közösségében. Egyszerűen arról van itt szó, hogy az államtitkár asszony, nem titkolva hovatartozását, nem másokról, hanem a maga és a reformátusok identitásáról beszélt.

No de mi is a „jó” benne? Ugye milyen magától értetődő kérdés? Aztán most lehetne ízekre szedni, górcső alá vetni, s morfondírozni azon, hogy mi is a református identitás, s mi a jó benne? És miután ez a mondat a Magyar Református Egység Napján hangzott el, így is feltehetjük a kérdést: mi a jó a magyar református identitásban? De hagyjuk ezt.  Különben könnyen úgy járhatunk, mint annyi sok mindennel, amit tudunk és átélünk, s ha meg akarjuk ragadni, rendre kicsúszik a kezeink közül.

Viszont mindenféle magyarázkodással szemben van egy egyszerű válaszom arra, hogy mi a jó a magyar református létben. Hát, a bentlét. Az azonosulás. A tartozás valahová.

Az, hogy a magyar reformátusok ilyen magától értetődő természetességgel, erővel és evidenciával mondják ki együvé tartozásukat országhatároktól függetlenül, pontosan azt jelzi, hogy van itt egy történelmi időket átélő- és túlélő identitáscsoport, amely kitörölhetetlenül jelen van napjainkban is. Identitásalkotó erőnek bizonyult a múltban, s az ma is. Lehet vele azonosulni. benne lehet lenni. S ha valaki megkérdezi tőlem, hogy miért jó magyar reformátusnak lenni, akkor a válaszom röviden csak ennyi: otthon lehet benne lenni. Lehet vele azonosulni, s ezen az azonosuláson keresztül tudom elmondani önmagamról is, hogy ki vagyok. S lássuk be, az a legtöbb manapság, ha egy ember el tudja mondani önmagáról, hogy ő kicsoda. Nos, jó magyar reformátusnak lenni. S ez nem az önelégültség mondata. Azért jó magyar reformátusnak lenni, mert csak e bentléten keresztül tudom megfogalmazni önmagamat. Az, hogy magyar és református: az öntudatom alapja.

Már szinte hallom is, hogy erre az örökös kívülállók, akik semmivel sem tudnak azonosulni, azt mondják, amiről én beszélek, az a szimpla „akolmeleg”, avagy kicsit tudományosabbnak tűnő megfogalmazásban: tribalizmus. Törzsiség. Mert ugyan miből gondolom én azt, hogy a  „reformátusnak lenni jó” mondata, pláne még megtoldva a „magyar” jelzővel, egy jottányival is meghaladja a régi törzsies gondolkodásmódot, amely úgymond minden baj forrása. Mennyivel nagyszerűbb lenne ezeket a régi törzsies önmeghatározásokat önmagunk mögött hagyni, mert ezek csak elválasztanak, s nem engedik meg, hogy végre kibontakozzon az egyetemes ember, akinek az öntudatát már nem szűkítik be olyan régies kalickák, mint nemzet és vallás.

Nos, ez mese. Megtévesztő utópia, amely öntudatlanul, avagy öntudatosan abban leli örömét, hogy a régi hagyományközösségeket ízekre szedje szét.

Ami engem illet, maradok magyar és református. Természetesen békében szeretnék élni minden más identitáscsoporttal, illő tisztelettel adózva nekik, de nem gondolnám, hogy valamiféle utópisztikus álom kedvéért fel kellene adnom azt a hitemet, hogy Isten eleve elrendelt végzése szerint a magyar reformátusság által vagyok az, aki vagyok.

Magyar reformátusnak lenni jó.

 

Hozzászólások