Villám csapott a Balatonban fürdőzők közé csütörtök délután Vonyarcvashegyen. Az ottani strandról öt embert vittek a keszthelyi kórházba, ketten súlyos, hárman könnyebb sérülést szenvedtek - közölték a mentőktől. (...) A villámcsapás idején másodfokú viharjelzés volt érvényben, amikor tilos a fürdőzés, de a strandolók egy részét hiába figyelmezették erre.

Villámcsapás után élesztettek újra egy nőt a Balatonnál - hvg.hu

Néhány napja egy ismeretterjesztő csatornán felfigyeltem az óceánparti életmentőkre. Egész részletesen bemutatták a munkakörükhöz tartozó eseményeket. Számomra a legmaradandóbb az volt, ahogy a vihar közeledtével, mint a pásztorkutyák, kiterelték az embereket az óceánból.

Ha valaki nem jött, arra ráüvöltöttek, mint a kiképzőtisztek az újoncokra. Nem volt kecmec, a strandon strandoló nem maradhatott a vízben. Ha valaki ellenszegült, és nem jött ki, akkor azt kihozták erőnek erejével, és megbírságolták. Nincs "saját felelősségére maradt a vízben" mentegetőzés. Jobb is, hiszen a saját felelősségből gyakran nem ered más, mint saját butaság.

Nem lettem volna annak a srácnak a helyében, aki kihozta  élettelen kedvesét a Balatonból. Még akkor sem, ha végül is újra tudták éleszteni a lányt. Hatalmas trauma egy pillanat alatt: nem figyeltek fel a viharjelzésre, vagy nem vették figyelembe annak jelentését? Ez csupán abból a szempontból érdekes, ha felvetjük a kérdést: lehet-e segíteni az embereken? Nem utólag, hanem előre. Jó szóval, vészjelzéssel, kitereléssel? Végül is lecsupaszítva, ugyanezt teszi a keresztyénség az evangélium terjesztése által: segít. Nem utólag, hanem előre szól.

Nem szép dolog valakit ráncigálni, de ha éppen egy autó elé lépne ki, akkor bizony vissza kell rántani. Nem szabad figyelmen kívül hagyni mások (szabad)akaratát, de ha az életük múlik rajta, akkor sem? Végül csak kilyukadtunk a történelem során már korábban is felvetődött kérdésnél: erőnek erejével is vitessenek az emberek az egyházba?

A balatoni strandokon javarészt van vízi mentőszolgálat, ahogy Vonyarcon is. Sebet kötöznek, fuldoklót mentenek, újraélesztenek. És tereljenek ki mindenkit, ha akarja, ha nem. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel vérteztessenek fel. Fújják a sípot, és tereljék ki az embereket. Szedjék ki a csökönyöseket a vízből, majd jelezzék a megfelelő hatóság felé. Nyilván ehhez nem árt legalább párban lenni, és határozott fellépéssel bírni.

Legtöbbször csak akkor törődünk a probléma megelőzésével, amikor már megtörtént a baj. Utólag cikáznak gondolatok a fejünkben, később kezdünk tervet szőni. Egyéni és közösségi életünkben is így van ez... tűzijáték, vörösiszap, halálos diszkó-baleset kell ahhoz, hogy komolyan vegyünk előjeleket, előírásokat, ellenőrzéseket.

Van az emberben valamiféle könnyelmű optimista vérvonal. Annak hatására könnyedén úgy gondoljuk, velünk nem történhet semmi baj. Ó, és amikor még megspékeljük mindezt református jelmondatunkkal (Róm 8,31), az a legfinomabb. Mintha Isten nem csupán tűzön-vizen át segítené az övéit, hanem bolondságban-ökörségben egyaránt.