Hogyan kell élni, hogy „lájkolható" legyen keresztyén életünk. Tudunk-e boldogságot sugározni? Követendő-e mások számára az életünk? – körkérdésünkre keresztyének, egyházi vezetők feleltek röviden. 
              
                                                                                     Lájkolható-e keresztyén életünk? - parókia.hu

Úgymint Kocsis Fülöp, görögkatolikus -, Fekete Károly református püspökök, Réthelyi Miklós, volt emberierőforrás-miniszter, Korzenszky Richárd, a Tihanyi Bencés Apátság perjele és Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára, s gondoltam, szerényen beállok a sor végére, mintha engem is megkérdeztek volna és megpróbálok én is válaszolni erre az elgondolkodtató, posztmodern kérdésre. Ám mielőtt megtenném, egyrészt hadd biztassalak benneteket (Önöket) is erre, másrészt hadd osszam meg most 2 mondatban országgal-világgal lájkolós előéletemet...

Egy: Soha nem lájkoltam...

Kettő: Két hete közzétett A kerítés és nagykapu c. irományomat átvette a mandiner.hu. E portál olvasói 2 like-kal és 47 unlike-kal értékelték az írást, illetve hozzáfűztek 34 kommentet... Azóta is gondolkodom, hogy -bocsánat a vulgáris kifejezésért- vajon az „egyél sz...-t, annyi millió légy nem tévedhet”-alapon, mintegy inverz módon azért is nekem van-e igazam, vagy lehet, hogy nem a megfelelő helyen és politikai kairoszban fogalmaztam meg véleményemet a keresztyén befogadásról, netán tényleg egy szellemi árvízkárosult, magyarellenes barom, judeobolsevik nemzetáruló lennék, aki méltatlanul veszi perverz és mocskos szájára Böjte Csaba nevét... (Viszont -mindezek ellenére- az én nevemet nagybetűvel írták, bocs, szegény nemecsek ernő...!)

 

Tehát ezek után abszolút hiteles és mérvadó lehet a szavam like-ügyben... Lájkolható-e keresztyén életünk?

Persze, nagyon fontos, hogy a világ lájkolja a mi keresztyénségünket, mind egyéni, mind közösségi szinten, hiszen Jézus Krisztusnak a mások által is értékelt keresztyén életpéldák és a vonzó közösségek a legjobb reklámhordozói! Bár Paul Tillich már a „múlt évezredben” megírta, hogy az egyház a társadalom perifériájára sodródott, azért a páli modell is érvényben van (még ha az itt idézett bibliai helyen az üldözött, halálra szánt apostolokról ír is Pál), miszerint „...látványossággá (theátron!) lettünk a világnak” (I. Kor. 4, 9), középpontban vagyunk, legyen az ókori aréna, középkori főtereken álló katedrális vagy a III. évezredben a világháló... Igen, vállalnunk kell ezt a posztmodern keresztyén létformát, ugyanakkor két dolgot feltétlenül be kell kalkulálnunk: 1, A zavaros közegben óhatatlanul megtörik a fény, illetve a nagyobb missziós lehetőséggel együtt a támadási felület is nagyobb... 2, A keresztyén emberek és az egyház részéről is nagyobb a kísértés az öncélú exhibicionizmusra... Épp ezért egyre inkább szükségünk van önmegtartóztatásra, valamit a jó értelembe vett „jézusi ravaszságra” (Mt. 10, 16). Bulvárosan szemléltetve: tudunk-e úgy gördeszkázni reverendában, hogy ránk is figyeljen a világ és közben az evangéliumot is hirdetjük...!?

 

Egyre aktuálisabb tehát Jézus kérése a főpapi imában („Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól!” Jn. 17, 15)), ugyanakkor nekünk nem a világnak, hanem az élő Istennek kell megfelelnünk, Neki kell engedelmeskednünk, s arra kell törekednünk, hogy Ő lájkolhassa a mi életünket! (Lehet, hogy valakinek furcsa, túl lealacsonyító, túl emberi Istennel kapcsolatban a like használata, de hadd írjam, hogy Ő annyira szeret (love!) minket, feltétel nélkül, hogy értünk még erre a „tömegigényű” like-os szintre is képes lejönni!)

Egyébként úgy látom, hogy ez a „lájkolós módi” pozitív hatással lehet a mi keresztyén voltunkra, hiszen a határozott, egyértelmű biblikus életszemléletet és -folytatást erősítheti meg bennünk (igen-nem, áldás-átok, széles út-keskeny út, boldogok-jajj nektek...stb.), miszerint vagy Istennek tetsző életet élünk vagy nem, nincs langyos, maszatos, tutyi-mutyi, vagy éppen diplomatikus középút...!

Viszont az is igaz, hogy ez a lájkolás csak pillanatnyi hőmérőzés, s én hiszem, hogy hosszabb távon az Istenre figyelő keresztyén emberre, gyülekezetre is felfigyelnek – csinnadratta nélkül is... Egy vidéki gyülekezet lelkipásztora válaszolta évekkel ezelőtt arra a kérdésre, hogy „mi a titka annak, hogy olyan sokrétű, sok embert megmozgató, vonzó gyülekezeti élet folyik náluk?”, azt, hogy „igyekszünk magunktól senkit el nem riasztani...”

 

A világi és az isteni lájkolás mellett -úgy vélem- van egy harmadik aspektusa is ennek a kérdésfelvetésnek: nevezetesen, hogy vajon mi magunk is lájkolhatjuk-e saját keresztyén életünket? Tudjuk-e - a szeretet kettős (hármas!) parancsa értelmében III. Móz. 19, 18 - szeretni önmagunkat is? Megvan-e bennünk, a mi saját életünk felé, az az életszeretet, amely nélkül arctalan, személyiség nélküli, egyforma, szürke kisegér-keresztyének lehetünk csupán? Példaként a parókia.hu által is megkérdezett Korzenszky Richárdot szeretném felhozni. Egy-két hete láttam egy filmet róla a Szerelmes földrajz sorozatban. Azt hiszem, világi emberek számára is „lejött” a képsorokról az ő megnyerő, vonzó, hiteles személyisége, abból is, ahogy fotózta az őt körülvevő világot, ahogy játszotta gyermekkori játékait, ahogy horgászott a Balaton partján... Igen, látszott-látszik rajta, hogy szereti, (lájkolja...) a maga keresztyén életét!

 

De akár megemlíthetném B.Cs-t is... (Rendben, a nevét nem veszem a számra...) Hátha sikerül ily módon abban a „mandineres körben” is valamit kozmetikáznom a népszerűségi indexemen... Persze, nem erre törekszem, hanem arra, amit Keresztelő János mondott Krisztusra mutatva: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem!” (Jn. 3, 30) Nos? Hogy látjátok, hogy látják Önök? Lájkolható a keresztyén életünk?

 

Hozzászólások