A magyar labdarúgó-válogatott hazai pályán 2–1-re legyőzte a hajrában szépítő Norvégiát az Európa-bajnoki pótselejtező visszavágóján, ezzel kettős győzelemmel, 3–1-es összesítéssel kijutott a 2016-os franciaországi kontinenstornára. A magyar csapat Eb-n 1972, míg nagy világversenyen 1986 óta szerepelhet először. Az Eb sorsolását december 12-én tartják Párizsban. 

Itthon is legyőztük Norvégiát, kijutottunk az Eb-re!!! - nemzetisport.hu

Ígérem, nem fogok okoskodni, magyarázkodni, nosztalgiázni, nem akarom pszichológiai-, szociológiai-, néplélektani, politikai- vagy éppen (futball)történelmi kontextusba ágyazva elemezni a történteket, csupán valamit visszaadni abból a felejthetetlen estéből, ami primer módon, a képernyőn keresztül eljutott hozzám, ahogy gyermeki, egyszerű, ösztön-énemmel átélhettem sok millió magyarral együtt, egy fantasztikus riporter, Hajdú B. István kommentálásával.


Amikor és ahogy a fiúk énekelték a himnuszt a közönséggel együtt, pláne amikor Kádár Tamás átszellemült arcát is mutatta a kamera...

Amikor a Dózsa egykori edzőjére, Várhidi Pálra, a válogatott tragikusan fiatalon elhunyt kapusára, Fülöp Mártonra és a párizsi merénylet áldozataira emlékezve egyszerre hátborzongatóan és lélekemelően tapsolt a közönség...

Amikor a riporter a norvégok legnagyobb tehetségével kapcsolatban megjegyezte, hogy „régen rossz, ha egy 17 éves gyerektől várják a megváltást...”

Akkor már lehetett sejteni, hogy valami van a levegőben...

Amikor meddő norvég mezőnyfölény után elérkezett a 14. perc és megindult Priskin Tamás és 15 méterről valami elképesztő nagy gólt lőtt a norvégok kapujába... „Úristen, micsoda gól...!”

Amikor egy jól sikerült magyar összjáték után Hajdú B. a maga fanyar humorával azt mondta, hogy „már-már kezdem azt hinni, hogy jók vagyunk...”

Amikor az első félidő utolsó percében egy norvég védő fejese a magyar kapufán csattant és a közönség elkezdte skandálni Fülöp Marci nevét, utalva riporterünknek az előző meccsen egy hasonló helyzetben tett megjegyzésére, hogy ezt a labdát ő segítette a kapufára...

Amikor a második félidő elején nagy nyomás nehezedett a magyar kapura, s volt némi szerencsénk is hogy nem kaptunk gólt és jött a komment, hogy „Királynak ma szerződése van az égiekkel...”

Amikor kapusunk - talán negyed óra lehetett már csak hátra – védett egy nagyot, s azt hallottuk a készüléken keresztül, hogy „ma vasárnap van, itt a Király ma nem nyit kaput, zárva tartunk mi, kérem...”

Akkor talán már kezdtük érezni, hogy...

Amikor a csereként beállt Böde, a ferencvárosi szurkolók kedvence, az „ébredő erő”, birkózókat megszégyenítő módon vitt földre egy norvégot...

Amikor Hajdú B. a keresztnevükön kezdte el szólítani a játékosokat -„úgy van,  Ádám, a másik Ádám kapja, jól van Balázs...”- és ígérte, hogy „a végén majd jönnek a becenevek - Dzsudzsi – és az óvodai jelek...”

Amikor a 83. percben Böde fejese után egy norvégról a hálóba pattant a labda és lett 2:0...

Akkor talán már nem volt magyar, aki ezt gondolta, hogy ezt innen elbukhatjuk...

Amikor jött a riporter szellemes summázása: „A nem olyan régen még roppant magabiztos norvég csapat most már nem magabiztos, csak roppant...”

Amikor néhány perccel a vége előtt - közben a norvégok szépítettek is, 2:1 - azt mondta, hogy nem kell ide kommentátor, s 20 ezer torokból zúgott a „mindenki szurkoljon!” és a „szép volt fiúk!”...

Amikor mégis elejtett még egy utolsó sziporkát, hogy „ma itt hason norvég nem csúszik, csak ha elindul halászni egy viking...”

És amikor a bíró lefújta a mérkőzést...

Akkor már tudtuk, hogy ott leszünk az EB-n!

És amikor a közönség a végén is elénekelte nemzeti imádságunkat - „...balsors akit régen tép...” - és német szövetségi kapitányunk azt mondta, hogy „én most magyar vagyok!”, majd a jövőt firtató kérdésre, hogy „most lejövünk a földre és ünneplünk...”

Akkor már én is abbahagytam a majd két órán át tartó „őrjöngésemet” a nappaliban, bocsánatot kértem aludni nem tudó családtagjaimtól, megtöröltem a szememet és megköszöntem Istennek ezt az estét, ezt az ünnepet, ezt a futballünnepet...!

 

 

 

Hozzászólások