A nálunk a 2016. március 20-ra eső tavaszi napéjegyenlőséget a déli félgömbön őszi napéjegyenlőségként tartják számon, amely időpont egybe esik a Föld északi és déli területein a csillagászati tavasz, illetve a csillagászati ősz kezdetével.

Tavaszi napéjegyenlőség 2016: ezt kell tudnod róla - nlcafe.hu

F.V., akinek az lett volna a dolga, hogy lőjön valami hírt, kacsát, miegymást a világháló mezején, s azt csócsáltassa meg olvasóival, úgy érezte, már hetek, hónapok óta, hogy most nem érdekli annyira, mi történik abban a világban, ezért, gondolta Assisi,  Rousseau, Áprily Lajos és Bear Grylls szellemét követve megkeresi azt a másikat, az eredetit, a romlatlant, ráadásul olyan aktuális témáknak, mint a mindenkit érintő tavasznak és a kevesebbeket érdeklő nagyhétnek is ideális helyszínéül szolgálhat egy ártéri erdő, a maga összetett ökoszisztémájával, s persze, titkon remélte, hogy amit látni, hallani és érzékelni fog, az serkentően fog hatni meg-megcsappanó életerejére, arról nem is beszélve, hogy a természet csendjében, egy vadászlesen ülve a Mennyei Nimród gyógyító nyilai, szavai is jobban eltalálják majd, szóval így indult útjára, s közben azt is eldöntötte, hogy mondanivalóját nem fogja becsomagolni, elrendezni, szortírozni, vagy éppen mondatokra bontani, hanem mindent, ami figyelmét felkelti, már pötyögteti is bele telefonjába, hogy onnan majd ömlesztve, önző módon, de őszintén, ö, ö, ő, mint afféle szellemi vadászzsákmányt kiterítse a többi hírvadásznak, akik itt eldönthetik, hogy megállnak, vagy követik F.V.-t, jól gondolják meg, s ha igen, kattintsanak a Tovább-ra,

s F.V. barátunkat rögtön abban az eredeti elképzelésével némileg ellentétes létállapotban és faramuci helyzetben találjuk, hogy egyrészt kint van a természetben, másrészt telefonját nyomogató ujjai és a kijelzőre meredő figyelme által mégiscsak egy mesterséges világnak, technikai civilizációnak a rabja, nos, miután mindezt magában konstatálta és elfogadta, s elhelyezkedett egy,  a számára most a világot jelentő deszkán, betájolta magát, valahogy így, hogy előtte egy nyíres erdő, balra-jobbra nádas, mögötte egy nagyobb folyócska, alatta, a lestől néhány méterre egy kisebb patak, fölötte a napsütéses égbolt, aztán eszébe jutott, hogy egy hittanórán, amikor a templom berendezését tanította az elsősöknek, s a szószék képére mutatva kérdezte az egyik templombelsőt nem, de a faluja határán túli világot már látott nebulót, hogy mi ez, mire ő kérdőn, a kérdező szemébe nézve, tudományos komolysággal azt felelte, hogy magasles, szóval, a „vadász ül hosszú, méla lesben, vár felajzott nyílra gyors vadat”, amikor alig néhány másodperccel e lírai intermezzo után egy egyszerre felröppenő vadkacsapárra kapta fel a fejét, s szívében rögtön enyhe lelkiismeret furdalást és bűntudatot érzett, hogy ennyi idő elég volt, hogy felborítsa új világának ökológiai, biológiai egyensúlyát, aztán a hirtelen rászakadt vizuális csendben azon kapja magát, hogy azt figyeli, hogy táncol a nádas az enyhe tavaszi szélben, már kezdte volna közé képzelni a villogó lézerfényeket, meg fölé a diszkógömböt, amikor megemelt tekintetének látómezejébe egyszer csak berepült fejedelmi lassúsággal és méltósággal egy általa héjának vélt madár, mintegy tiszteletkört téve a vendég előtt, akinek erről beugrott egy riport a már több, mint 15 éve meghalt, s talán azóta már nyugton hagyott Jimmy királlyal, aki egyszer arról beszélt, hogy ő mindig lassan megy a legújabb Mercédesével, merthogy száguldani minden hülye tud, de lassan, méltósággal vonulni, csak az igazi királyok, szóval, mindezeket regisztrálva Rodin-pózban figyeli tovább a világot, azon belül, felül is a zenei világot, a madarak énekét, amire őt békén még itt sem hagyó emlékezete rögtön felidézte azt katonás emlékét, mikor anno, még anygyalbőrben egy szép tavaszi reggelre ébredve, lelkesen mondta az ébredést még elódázni igyekvő bajtársainak, hogy fiúk, figyeljétek csak, milyen szépen énekelnek a madarak, mire csípőből jött vissza egy ingerült válasz-kérdés, hogy mi vagy te b.meg, ornitológus, hát igen, most egy kicsit annak érezhette magát, ugyanis újabb látnivalók hiányában megpróbálta a madárhangokat analizálni, persze nem tudományos, fajmeghatározós módon, hanem csak úgy, ahogy átszűrhette a maga időnként gyermekien egyszerű civilizációs és kulturális ismeret-rostáján, s ilyen zeneműveket jegyzett fel, hogy kerregés, síp, trilla, fütty, aztán volt amikor egy zeneiskola aulájában érezte magát, amikor a kezdő trombitás huszonötödszörre is megpróbál egy szűkített kvart-ugrást eljátszani, egy másik hangkomplexum gyermekkora egyik szovjet slágermotorjának, a verhovínának a hangját idézte fel benne, az eredetinél kissé magasabb, kasztrált hangfekvésben, de megállapította, hogy a madarak világában is van technós szubkultúra, akadozó társadalmi párbeszéd, mikor annak résztvevői elbeszélnek, elcsipognak egymás mellett, itt is van hangos segélykiáltás, kérdés hallja-e valaki, és ide is beszüremlik az örökké elégedetlen, panaszkodó vagy éppen mások bajának örvendő, károgó varjú- nép hangja és mondanivalója, s akkor még nem is beszéltünk az alvilág, a mocsár, a békák brutális brekegéséről, úgyhogy már épp ideje, hogy újra felemelje tekintetét, s megszemléljen a nyíres és a folyó között, meglehetősen távol egy rögtönzött légibemutatót, úgy 30-40, kitudja milyen vonuló madár részvételével, előadásában, közben sajnálkozott, hogy ezért kár volt gyermekkorában madarász szakkörbe járnia, a vadkacsát, de lehet, hogy böjti réce volt, merthogy ilyen is van, viszont felismerte, pedig versenyt rendezhettek, s nem sok ideje volt egyiknek vagy a másiknak drukkolni, míg átszakították a képzeletbeli célszalagot, egy távolabbi, külön álló nádas vonalát, majd ezután figyelmét a közelben hancúrozó nádiposzáták, vagy csak nádirigók kötötték le, egyébként nem talált rendszert közlekedésükben, mozgásukban, aztán egy pillantás a telefon órájára, s egy megállapítás, hogy még alig negyed órája él ebben a világban, már kezd belefáradni ebbe az új, s hihetetlenül intenzív életformába, majd jött egy alig egy-két perces, bambulós időszak, amikor északról egy vonat zakatolt bele a természet, bocsánat, a teremtett világ hangversenyébe, s persze, már kattant is a tű a lemezjátszón, Hobó dala, hogy „hallottam vonatok zaját, felhők közt madarak szálltak, utánuk repülök tovább, mondd meg, ki vagyok, mondd meg mi vagyok, mondd meg ki vagyok én”, de nemigen volt ideje ezen gondolkodni, mert újabb, eddig még nem regisztrált madárhangok ütötték meg a fülét, az egyik szinte szó szerint, ez ugyanis harkály- vagy fakopácskopogás volt, egy tőle kb. 10 méterre lévő fáról, ugyanekkora magasságból, a másikat felismerte, hogy csak rigó lehetett, hála Áprily egyik benne maradt versének, hogy „megnőtt a fény, nyírsátorodba ülj, nyírvesszővel kergesd a bút, s derülj, zenére szomjaztál, most idd a dalt, pinty füttye szoprán, rigó füttye alt”, s persze feljegyzett még ilyen madáreffekteket, hogy nyikorgás, nyávogás, kereplés, valamint egy olyan, ami kísértetiesen hasonlított arra, ami akkor szokott jelezni, amikor nem kapcsolja be kocsijában a biztonsági övet, most erre viszont nincs szükség, karambol nem fenyegeti, egy szúnyog azonban igen, a meteorológiai tavasz első napján, s megcsípte a telefont tartó bal kezét, s eme váratlan és kellemetlen közjáték újabb jeladás volt valamelyik vezérhangyának, aki már hozott is egy szúnyogos emléket egy régi Tisza-túráról, amelyen egyik barátja felesége, miközben próbálta összeegyeztetni az evezés és a szúnyogcsapkodás kézmozdulatait, megkérdezte az előtte egy-két hónappal az újvilágban járt útitársától, hogy Amerikában vannak-e szúnyogok, nos, F.V. ezek után úgy érezhette, hogy megsértették komfortzónájának eddig biztonságosnak vélt légkörét, mert egyszer csak felállt, s lemászott a gondos  kezek által összeácsolt elefánttornyából, gondolván felfedezi annak mikrokörnyezetét, talált is három olyan titokzatos természeti jelenséget, melyekre sétája végeztével sem tudott választ adni, az első az volt, hogy a les melletti kis patak vegytiszta vízében egyetlen mikroszkopikus állatkát, vízimolnárkát, ebihalat, vagy urambocsá' egy kicsi halacskát nem bírt felfedezni, a másik egy száraz levélke, amely ötször akkora amplitúdóval lengett ki, mint a többi, látszólag hasonló nagyságú, tömegű és állapotú sorstársa, a harmadik pedig egy fa teteje felől érkező különös madárfütty, melynek nem találta a forrását, gazdáját, hiába járta körül legalább tizenháromszor a fát, s meresztette szemeit önmagát meghazudtoló türelemmel, aztán visszatérvén szószékére, még egy kicsit gondolkodott a titkokon, meg Adyn, hogy „és én vagyok a titkok titka, szegény hajszolt magam”, aztán nyalogatta egy kicsit a világ globális, meg saját maga lokális sebeit, végül átnézte adatrögzítő fegyverét, s miután az elejtett látnivalókról, hangokról, hangulatokról, gondolatokról és érzésekről egy kicsit azt gondolta, hogy nesze semmi fogd meg jól, némi hiányérzettel szívében fogta magát és elindult a lestől kb. félórányi sétára lévő autóig, aztán azzal vigasztalta magát, hogyha ezen irománnyal csak annyit sikerül elérni, hogy egy-két hozzá hasonló hírvadász késztetést érezzen, hogy kiszakadjon megszokott világából, felébredjen téli álmából, s elhelyezze magát Isten és az Ő teremtett világának koordináta rendszerében, akár egy magaslesen, egy óra erejéig, már nem volt hiábavaló mindezt világgá kürtölni, s már csak azt nem tudta, hogy hogyan tegyen pontot ennek a hosszú mondatnak a végére, mikor mentő ötletként eszébe jutott, hogy három pont lesz abból az egyből, megspékelve egy felkiáltójellel, kifejezve, hogy folytatás következik, mert bizonyára lesznek még nyugtalan idők és békét hozó vadászatok, őszök és tavaszok, nagypéntek és feltámadás...!