Az író beül strapabíró bárkájába – egy kajüttel fölszerelt teherautóba –, maga mellé ülteti jól megtermett öreg francia uszkárját, Charleyt, és otthonhagyva nevét, hírét, személyazonosságát, ismeretlen kiváncsiskodóként nekivág Amerika országútjainak. Keresztül-kasul szeli az Államokat, ezt a „monstrum országot” – jár Maine-ben és Kaliforniában, Michiganben, Chicagóban, Illinoisban, Wisconsinban, Montanában, Texasban, San Franciscóban, ismerős és ismeretlen helyeken. Hallgatózik és megfigyel, szóba elegyedik kamionsofőrökkel és farmerekkel, fehérrel és feketével, vándorszínésszel és dúsgazdag földbirtokossal, a lakókocsikban élők szektájával és néha uszkárjának elmélkedik a magányos, hosszú úton. Minden útszakasz, minden beszélgetés s minden megfigyelés mögött egy kérdés áll, s az egész könyv erre próbál választ adni: milyenek az amerikaiak ma?

Csatangolások ​Charleyval - moly.hu

A hétvégén egy utcai árusnál bukkantam rá a Világjárók c. sorozat 91. kötetére, John Steinbeck: Csatangolások Charleyval c. könyvére, s mivel lelkes gyűjtője és olvasója vagyok az útleírásoknak, megvettem, sőt, - kihasználva az új év első napjának szabad délutánját – el is kezdtem olvasni. Az író ismertsége, ill. maga a vállalkozásának nem mindennapi, kalandos mivolta még inkább felkeltette érdeklődésemet, azt azonban nem gondoltam, hogy már a 7. oldalon, ahol az író az utazásának okát ecseteli, olyan kérdések, dilemmák merülnek fel bennem, amelyek megállásra, elgondolkodásra, mi több, egy reposzt megírására késztetnek...

 

 

Nos, ezen a bizonyos 7. oldalon ezt írja Steinbeck: „Az évek folyamán a világ sok országát bejártam. Amerikában New Yorkban lakom, legfeljebb egyszer-egyszer elugrom Chikagóba vagy San Franciscóba. De New York csak annyira Amerika, mint amennyire Párizs Franciaország, vagy London Anglia. Így hát rájöttem, hogy nem ismerem saját szülőhazámat. Én, az amerikai író, aki Amerikáról ír, emlékezetből dolgozom, és az emlékezet a legjobb esetben is csak megbízhatatlan, elfogult tárház. Nem hallgattam Amerika szavát, nem szívtam be a fű és a fák illatát, a csatornavíz bűzét, nem láttam a hegyeit, vizeit, színeit és fényeit, árnyait. Csak könyvekből meg újságokból szereztem tudomást a változásokról. Sőt, mi több: huszonöt éve nem érzékelem az országot. Egyszóval olyasmiről írtam, amit nem ismertem, és úgy érzem, egy úgynevezett író esetében ez bizony bűn...”

Igazából a fő kérdésem az, hogy mi érzékeljük a mi országunkat...? Magyar (újság)írók, akik ennek a nemzetnek írnak, lelkészek, papok, akik ezeknek az embereknek prédikálnak, pedagógusok, akik magyar gyermekeket oktatnak és nevelnek, politikusok, akik ezt az országot irányítják, orvosok, akik honfitársainkat gyógyítják, de igazából felsorolhatnék minden olyan hivatást vagy csak foglalkozást, akik közben emberekkel érintkeznek, szóval mi érzékeljük ezt az országot...? Ismerjük a magyar embereket...? Szükség van egyáltalán erre az igényre, hogy még szakmaibbak, jobbak, pontosabbak, hatékonyabbak legyünk...? Megvan bennünk ez a nyitottság, hogy nem ki akarunk menni a világból, hanem még jobban be, hogy még inkább megismerjük azokat, akik között élünk és dolgozunk...? Szükségünk van még arra, hogy minél több embert, minél mélyebben megismerjünk...? Vagy nem úgy vagyunk vele, mint amiről Steinbeck is ír, hogy emlékekből (feltételezésekből, közhelyekből, előítéletekből, sémákból, sablonokból) rakjuk össze azt az „ismeretanyagot”, amiből dolgozunk...?

Van ilyen ma...? Mármint ez a fajta tudatos élet-tapasztalatgyűjtés...? Ehhez hasonlót én most hirtelen egyet tudnék mondani: a 70-es években Lázár Ervin és egy ifjú újságíró barátja - ha jól emlékszem - Pécsről indultak el gyalogosan, s több héten, vagy talán hónapon keresztül járták Dunántúlt, hogy még jobban megismerjék a nagy magyar valóságot... Közben aludtak vendégszobákban, pajtákban, padláson, ettek is meg nem is, de nagyon sok emberrel találkoztak és beszélgettek... S mindezeket beleépítették írásaikba. Nyilván a hétköznapokban mi is igyekszünk „összegereblyézni” számunkra azokat a szakmai tanulságokat, amelyek még felkészültebbé tesznek bennünket, de akár az éves szabadságunk rovására tudnánk hozni ilyen áldozatokat...?

Van ilyen ma...? S ez az újabb hasonló kérdésem inkább már arra irányulna, hogy lenne értelme ma is ilyen hasonló vállalkozásoknak? Nem változott annyit ez a világ, vagy inkább így kérdezném, hogy ez a multikultis, internetes világ nem „torzított” annyit az embereken, s tette őket / bennünket „tucatemberekké”, hogy érdemes lenne egyáltalán belevágni egy ilyen „kalandba”...? Vagy maradjunk annál a szemléletnél, hogy ma is minden embert, a maga speciális vagy éppen általánosabb élettörténetével, érdekes és tanulságos dolog lehet „felfedezni”...?

Érzékeljük azt a változást, hogy egyre inkább médiatermékként (fotó, cikk, közösségi oldal-profil stb.) ismerjük meg és kezeljük környezetünket, embertársainkat, nem pedig valós és személyes találkozásokban, beszélgetésekben, úgymond face to face...? Érezzük azt a különbséget, hogy más mondjuk egy magazinban megismert, olvasott élet, sors tanulságaival gazdagítanunk életbölcsességünket, s megint más, ha mi magunk, személyesen teszünk szert különböző benyomásokra, meglátásokra, tapasztalatokra...?

Hát lelkészként ilyen dilemmákkal, kérdésekkel szembesültem, épphogy csak elkezdve a Steinbeck-könyv olvasását... Illetve még eggyel... S ez az lenne, hogy folytassam...? Ugyanis közben megtudtam, hogy Steinbeck egyik életrajzírója, bizonyos Bill Steigerwald kinyomozta, hogy ez a mű tele van pontatlansággal, féligazságokkal és fikciókkal, hogy sokszor nem is a „bárkájában”, hanem luxushotelekben töltötte az éjszakát, hogy az út felén nem csupán Charley-kutya, hanem felesége is vele volt, s hogy több emberrel nem is találkozott, akikről írt...

Hozzászólások