A legrombolóbb bűnös érzés, amely, nálunk is eluralkodott egész generációkon: a „kicsi vagy kocsi” mentalitás volt. Lényegében ugyanannak a gondolatnak a megnyilvánulása a „létező szocializmus” kies valóságából, ami a huszadik század elején Franciaországban zengett: kevesebb gyermek, jobb anyagi helyzet. Nagy tévedés volt ez, talán a fehér ember legnagyobb tévedése Európában. Száz éve is látszott, hogy nekünk gyermekre, sok gyermekre van szükségünk. Ez az egyetlen „termelésünk”, amibe senki nem szólhat bele. Fantasztikus hivatás: gyermeket nevelni. De nem „lemondással”, épp ellenkezőleg: habzsolva az életet. Mert a nő, ha anya is (de ha bármilyen okból nem is adatott meg, mégis a lelkében ott ez a bűvös kód) biztosan otthonosabban érzi magát a világban, mint egyedül vagy csak velünk. Praktikusabb, realistább, konkrétabb, de ugyanakkor fogékonyabb az igazi érzelmekre, fájdalmakra és örömökre is.

Szerencsés KárolyMelengető fény: gyermek - magyarhirlap.hu

Bevallom, elbizonytalanodtam. Erről a „gyermek-témáról” írjak én is...? Egyrészt itt a Reposzton annyian és annyiszor megtették, nem lerágott csont ez már? – viaskodtam magamban. Másrészt én is ahhoz a generációhoz tartozok, akik erősen be vannak oltva „gyermekpropaganda” ellen... Ugyanakkor meg lehet figyelni, hogy minden társadalmi probléma és jelenség (migráció,gazdasági válság, szociális helyzet, oktatás, jövőkép stb.), de már egy sima, „mezei” országgyűlési választás is szükségszerűen ezt az egyetlen varázsszót „dobja ki”,mint egyetlen megoldást, ahogy azt Szerencsés Károly bátor írásában is láthatjuk. Igen, mindig ide lyukadunk ki, gyermek,gyermek, gyermek...

Mi mindentől függ a gyermekvállalás? Azt gondolom, ahány ember (szülő), annyiféle válasz, ok, magyarázat, történet... Persze, lehetne a tágabb, világi, társadalmi, média stb. tényezőkre ill. a szűkebb mikrokörnyezet hatására redukálni a kérdést. Magam részéről ez utóbbit tartom hangsúlyosabbnak, meghatározóbbnak. Nevezetesen, hogy milyen „gyermekcsomagot” hozott magával otthonról az ember...?  Mit hallott, mit látott, legfőképpen pedig, hogy hogyan élte meg gyermek-létét...? Elmesélem... (Már csak a fiatalabbak kedvéért is...)

Jómagam „speciális helyzetben”, egy hatgyermekes dunántúli református lelkészcsaládban nőttem fel. Sokszor elmesélték akkor is, azóta is jóapámék, hogy akkoriban, a 70-es években megjelent egy szociális tanulmány, miszerint a nagycsaládos életforma két társadalmi „rétegnél” figyelhető meg leginkább, a cigányságnál, valamint a református lelkészcsaládoknál...

Mit hallottam a gyermekséggel kapcsolatban magam körül? Amit az egyház akkor is hirdetett, s amit mindig is képviselnie kell: hogy a gyermek Isten ajándéka (Zsolt. 127, 3) és hogy a gyermek áldás! Aztán hallottam még a megélhetés kérdésével megspékelve azt a népi, mégis bibliai lelkületű bölcsességet is, hogy „ahová az Úr báránykát ad, oda ad legelőt is...” Negatív, „elrettentő” példaként már gyermekkoromban sokszor emlegették az egykézéseket, főként Baranya, Dráva-mente elnéptelenedett falvaiban... Későbbről pedig fülembe csengenek Hegedűs Lóránd és Márkus Mihály püspökök karakán prófétai igehirdetései, melyekben a gyermekvállalásnak és a magyar nép jövőjének szükségszerű összefüggéséről beszéltek... És tőlük hallottam először azt is, hogy '56 után az abortuszok miatt meg nem született gyermekek vesztesége nemzetünk számára felért egy második Trianonnal...

Mit láttam, láthattam? Azt, amit mindenki akkoriban: két-, jó esetben háromgyermekes családokat... Az egyke viszonylag ritka jelenség volt, legtöbbször valami egészségügyi probléma húzódott meg mögötte, legalábbis abban a közegben, amelyben én „mozogtam”, nem mondták ki, hogy anyagi okok miatt nincs mondjuk Balázskának több testvére... Igaz, azt sem mondogatták már, hogy „egy gyerek, nem gyerek...” Viszont, számomra sokkal többet jelentett, hogy nem mi voltunk az egyetlen nagycsalád... Legalább 8-10, hozzánk hasonlóan 5-6 gyermekes lelkészcsalád élt akkoriban a nem éppen református „hegemóniájú” Dunántúlon... S ha fizikailag-földrajzilag nem is, de lelkileg ezek a családok minden tekintetben közelebb álltak hozzánk...

Végül hogy hogyan éltem meg nagycsaládos „identitásomat”...? Nekem az volt a természetes... Nem emlékszem arra, hogy egyedül ettem volna meg egy tábla csokit... Mi nem „szocialista” ruhákat hordtunk, hanem a sok magyar lelkészcsaládot támogató holland keresztyének által fekete szemeteszsákokban behozott, de kitűnő minőségű és jellegzetes illatú „segélycsomagból” öltözködtünk... (Vagy ahogy később mondogattuk egymás között: „Halleluja-butik”...) S egyáltalán, nem tűnt fel, hogy bármiben is hiányt szenvedtünk volna... Nyilván ez a másfajta, keresztyén értékrendnek is köszönhető. Később, „lázadó korba lépve” persze - inkább csak tréfából, egymást is zrikálva - mondogattunk olyanokat is szüleinknek, hogy a mennyiség helyett a minőségre kellett volna jobban rámenni... De ami talán a legfontosabb, hogy soha nem hallottuk szüleinket panaszkodni vagy csak úgy szimplán elégedetlenkedni a „sorsuk”, a nagy család, a hat gyermek miatt, hogy emiatt valami kimaradt volna az életükből. Sőt... Örömmel olvastam Szerencsés úrtól azt az első hallásra talán furcsának tűnő mondatot, gondolatot, hogy „habzsolva az életet nevelni a gyermeket...” Igen, ezt láttam szüleimnél, ezt a nagy életerőt, életkedvet, vitalitást... Hogy úgy nőttünk fel közöttük, hogy közben ők ezeregy más dologgal is foglalkoztak, a kerti munkáktól kezdve  a maguk művelődésén keresztül a  gyülekezet gondozásáig... Nem beszélve arról a nyitottságról, hogy -emlékszem- nyaranként (a Balaton mellett laktunk) édesanyám rendszeresen 20 emberre főzött, mert nem lehetett tudni, hogy délidőben mikor „esik be” hozzánk véletlenül egy alföldi lelkészcsalád, egy pesti ifjúsági csoport vagy néhány NDK-s turista...

Mindezt csak annak alátámasztása képpen írtam, hogy jómagam gyermekpárti vagyok, szülessen minél több gyermek a családokban! Szóval, gyermek, gyermek, gyermek és gyermek... - ugyanis én négy gyermeket kaptam az Istentől...!