Ady Endre az egyik legjelentősebb 20. századi modern magyar lírikus volt. Hegyi Katalin irodalomtörténésszel, főmuzeológussal, a halálának századik évfordulójára rendezett emlékkiállítás kurátorával többek között temetéséről, síremlékének avatásáról, kultuszáról, illetve arról is beszélgettünk, miként értelmezhető ma az Ady–Kosztolányi-vita. (…) - Ady már a zilahi gimnáziumi évei alatt építette imázsát, szeretett mindig a középpontban lenni. Fiatalon manírjai, sztárallűrjei voltak, amelyeket társai elfogadtak – okos, kedves és vagány volt. (…) - Az Új versek új hangot hozott, a kortárs költők és kritikusok is felfigyeltek rá, helyén kezelték az újító tehetséget annak ellenére, hogy elismerték, sok dolgot nem is értenek a versekből. De ez nagy ugrás volt Ady számára. - Nem hiszem, hogy Ady szemével lennénk képesek látni a mai világot.

Az imázsépítő poéta - magyarhirlap.hu

A napokban elém került ez az Ady-vers. Ezt szeretném ma megosztani a Reposzt-olvasókkal, ill. ezzel kapcsolatban néhány, szerintem ma is aktuális meglátást, gondolatot, reflexiót.

 

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Az ember elolvassa egyszer ezt a verset, s elkezdi sorolni, hogy ez mi akar lenni, az mit szimbolizál, amazt most hogy lehet értelmezni, így vagy úgy vagy amúgy...? Ha meg többször végigrágja magát rajta, rájön hogy igazából az emberi lét alapvető kérdéseivel állunk szemben. Ahogy a sokoldalú író és kritikus Keszi Imre írja: „Ady egész lírája örökösen örökösen meg-megismétlődő ostroma ugyanazoknak a falaknak, konok felvetése ugyanazoknak a nagy fontosságú, egzisztenciális kérdéseknek.” Azaz: Ki vagyok én? Honnan hová tartok? Milyen az én és az engem körülvevő világ viszonya?

Kicsoda a címben is szereplő eltévedt lovas? Az irodalomtörténészek legalább három lehetőséggel számolnak: jelentheti magát a költőt (vö. Elsüllyedt utak c. versével!), aztán az I. Világháborúba belesodródó magyarságot (a vers néhány hónappal a háború kitörése után jelent meg) és az egyetemes emberiséget, így az elidegenedés egyfajta drámája sűrűsödik a vers meglehetősen statikus cselekményében. A költemény szuggesztív-szubjektív hangvétele azonban azt érzékelteti, hogy a költői én azonosul népe sorsával ill. a végveszélybe tartó emberiséggel.

Az eltévedt lovas, misztikus alakként, kísértetként jelenik meg, s megy valahonnan valahová... Azonosítani nem lehet, nem válik láthatóvá. „Vak ügetését hallani...”  Fantomként jár úttalan utakon, irány és cél nélkül, hogy a vers végén újra visszatérjen, s nyomatékosítsa eltévedt mivoltát ebben az útvesztőszerű világban.

Ez a vers is állandó önvizsgálatra késztet: ki vagyok én, milyen identitásokkal járom életem útját, honnan merre tartok? Micsoda számomra az élet, örök és tragikus, mindig önmagához visszatérő körforgás vagy követése annak, aki azt mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”?

Nagyon sokat mondó az én és a világ, a lovas és a táj viszonya a versben. Már az első versszakban az egyébként szintén kísérteties táj megszemélyesítve jelenik meg, sőt, megelevenedik, ezzel szemben az embervilág háttérbe szorul, kihal.(„hírük sincsen a faluknak...”) Igen, ember és táj szerepcseréje is jelzi az alapvető létrend hiányát. Sok a versben a félelmet, a bizonytalanságot kifejező, a különböző veszélyekre utaló szó.

Mindenképpen szeretném még megemlíteni a 6. versszakot: „Csupa vérzés, csupa titok, Csupa nyomások, csupa ősök, Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök.” Nincs a felsorolásban a szavak között logika, de érzünk egyfajta izgalmat, egyre fokozódó érzelmi telítettséget, belső nyugtalanságot, s újabb megfejtésre váró titkokat... Pl. kik azok a „hajdani eszelősök”? A már idézett Keszi szerint a protestáns, kuruc és lázadó Ady tör fel ebben a kifejezésben: „Ady e helyütt aligha gondolhatott másra, mint a magyar történelem nagy és szent eszelőseire, akik ezer éven át és minden itthoni tompa nóták és téli mesék rémei között odadobták magukat, életüket és mindenüket a magyarság céljaiért...”

A századelő költészetében megszokott, Adynál – éppen ezért...? – ritka az első versszak megismétlése. Egyértelmű az üzenet, hogy elölről kezdődik a vers, tovább forog a történelem kereke, mint ahogyan életünk nagy kérdései is egymásba csapnak: Ki vagyok én? Honnan hová tartok..?