A franciák állítólag rákaptak Camus A pestis című regényére a koronavírus miatt, rengeteget adtak el belőle a betegség európai megjelenése óta. Ebből is látszik, hogy igényünk van az irodalom nyújtotta lelki felkészülésre járványveszély idején. Egy idő után úgyis unalmassá válik az üzenőfalak, hírfolyamok görgetése a félvesztegzár ideje alatt. Az ember szeret legalább fél agyféltekével kifarolni a valóságból. Ehhez nyújtunk segítséget.

Mit olvassunk koronavírus-járvány idején? - kepmas.hu

Az egyik kedvenc könyvem, Lászlóffy Aladártól, s én ezt szeretném ajánlani mindenkinek olvasásra, a koronavírus idejére... Már a cím is kifejező, sokat mondó, tökéletesen ráillik erre a helyzetre. Egyrészt háborús időket juttat eszünkbe, ahogy ennek a világjárványnak a megélése is – ezt főleg idősebb embertársaink mondják – a világháborús (hadi)állapot emlékeinek a felidézéseivel jár együtt. Aztán benne van a címben a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, mindenek előtt a bezártság állapota. Végül az ólomkatona, mint egy időtlen játék-szimbólum, paradox módon, magába foglalja a kegyetlen, halálos valóságból való kitörés, megszabadulás vágyát: vissza a játék békés világába, a biztonságot adó gyermekkorba! Na de lapozzunk csak bele a könyvbe..!

Már az első néhány oldal elolvasása után érezzük és látjuk – és ez Lászlóffy Aladár egész életművére, lírájára és prózájára egyaránt jellemző – , hogy ő mindig az EGÉSZ-et tartja szem előtt,  a TELJESSÉG-et kívánja megmutatni, a VÉGTELEN-hez próbál a maga nagyon is időbe zárt, törékeny és érzékeny gyermek-lelkével csatlakozni. Nagyon plasztikusan és szemléletesen írja le mindezt: „Mint a roppant, az évszázados toronyórák közt egy valamivel később felhúzott órácska, egyszerre és magától értetődően vettem fel a ritmust, és mérni, taposni kezdtem velük együtt az időt a végtelen irányába. Közben ösztönös élvezettel fedeztem fel és érzékeny füllel figyelni, hallgatni kezdtem a ketyegést is. A dobogást. Ennek eredményeképpen, mintha csak valaki lehetetlenül önérzetes szakértelemmel vizsgálná, vetné össze a pillanat összes kronométereit a házban, a városban, az országban, Európában, a világon s a világmindenségben – rövid idő alatt elfojtott izgalommal megállapíthattam és leszögezhettem, hogy az enyém működik a legpontosabban. Ehhez kellett tartanom magam..!”  Azt hiszem, már ebből a néhány sorból is érzékelhető, hogy a művész, az író, aki gyermekkori élményeinek fényében akarja újra megélni önmagát, a mű és a mű tárgya mennyire tökéletesen összhangban van, a könyv olvasása során ennek a „nagy találkozásnak” lehetünk végig megtisztelt szem- és fültanúi... Igen, s már itt szeretném mondani, hogy ezt a könyvet nagyon lassan – s most ugye, van időnk... – kell/lehet/szabad csak olvasni... Hiszen gyakran megállásra késztet és önmagunk világának, mikrokozmoszának kísérteties hasonlóságára ébreszt rá egy-egy fél-mondat, kép-puzzle, benyomás, emléktöredék, hangulatfoszlány...

OTTHONOSSÁG – ez a következő fogalom, ami miatt ajánlom ezt a könyvet ezekben a napokban, hetekben, hónapokban, hiszen most az otthon-létünket is átgondolhatjuk és ha kell, átértékelhetjük. Az ember olvassa Az ólomkatonát, s szinte természetesnek veszi, hogy én itt – amúgy Lászlóffy Aladár erdélyi, kisvárosi, középosztályi, értelmiségi, sajátosan szecessziós miliőjében – otthon vagyok! Ahogy a tárgyakat kézbe veszi... Ahogy a körülötte lévő természetre, tájra, évszakokra rányitja alkotói ablakát... S mindenek előtt: ahogyan családjáról ír... Például a nagytatáról... „Talán csak nagytata volt az egyetlen, a mozdulatlan pont, aki körül viszont, különösen miután a család egyhelyre költözött, kialakult a mozgások valóságos pályarendszere. Egy családban, akár egy államban, van tervgazdálkodás, hadiállapot, tárgyalás, koalíció. És mintegy földrész történelmében, vannak korszakok is. Valahogy megéreztem, a vonzalmon kívül sok egyéb segített megérezni nagyapánkban, az egyre kevésbé félelmetes zsörtölődőben az egyetlen szövetségest és egyetlen kifogyhatatlan erőforrást a család családságának tanulmányozásában és megőrzésében, akivel mi, anélkül hogy előbb világosan valaha is megegyeztünk volna, mindent megteszünk, különben még nagyobb pusztítást vihet véghez bennünk az idő, különben lefúj bennünket az ország pereméről a szél...” Lászlóffy családregényét, amely egyébként műfajilag intellektuális próza, olvasva, a családról, családtagokról, szereplőkről az jut eszembe, amit Esterházy Péter: Anna filmjében (rendező: Molnár György) a főszereplő mond társa grófi családjáról: „Rájuk rakódott az idő... A nagyapjuk idejére... A nagyapjuk nagyapjának az idejére... A história idejére... Az ország idejére... Látszik rajtuk ez a súlyos összetartozás...”

Pszichológusok, „frissdiplomás járványügyi szakemberek” javasolják, hogy ezekben a „karanténos időkben” tudatosan tervezzük meg a napirendet, az időbeosztást, alakítsuk ki új életrendünket..! Igen, a REND a harmadik fontos lét-tényező, amely végig jelen van a regényben. S talán nem meglepő, hogy ez is nagytata személyéhez kapcsolva jelenik meg legmarkánsabban. „Nem a boldogság volt a legfőbb, hanem a rendállapot, amelyben minden és mindenki megvan, a helyén van, úgy van, ahogy eredetileg tudomásul vették és nyilvántartásba került. Ennek a rendállapotnak a fokozatos sérüléseit mind-mind megsínylette nagytata, úgy hogy edződött is közben: egyre többet hangoztatta, hogy miből mennyit se hajlandó engedni, mialatt hatalmasokat kellett engednie a negyvennyolcból. Csak rendjének végső és legnagyobb hiányát nem tudta már elviselni sehogy: a front elsodorta a szorosan vett család pereméről előbb apánk öccsét, Károlyt, aztán eltűnt: elhallgatott Józsi. Az utolsó tábori levelezőlap óta hónapok teltek el, közben átzuhant rajtuk a szökőár, és az üledékből összekapirgált família félig fegyelmezetten, időnként szabadjára engedve a szenvedést, mintha készült volna a legrosszabbra. Nagytata nem beszélt erről, hallgatagon vett részt a körülötte zajló zűrben, de mintha már gyászolna. Talán már gyászolt...” 

Az elején említettem a végtelent, a teljességet, s már az erre fókuszáló alkotói aspektus eleve feltételezi a műben a transzcendens szál meglétét. (Amúgy a játék és a rend is...) Nagyon leegyszerűsítve nevezzük ezt IMÁDSÁG-nak... Ezt a hangot – szerintem ezen sem fogunk annyira meglepődni – az író-gyermek nagymamája szólaltatja meg... „Nagymama este imádkozik. Szerre veszi. Ha valami apró baj volt, akkor mindig az elalvás előtti utolsóban a harag holnapi eloszlásáért fohászkodott. Annyi minden nincs meg, ami volt, de mikor imádkozik, akkor jön rá, hogy nincs már mit kérjen: akkor még valamennyien ott voltunk körülötte.  A háború közepe volt ez, pedig akkor még nem tudta senki. Ámbár ki tudja, hol lehet a közepe annak, aminek a legvégén van a nehézsége! Kis dolgok foglalták el, de hozzáfogott ő még a nagy-nagy háború eloszlatásához is, napi egy szál imával...” Azt hiszem, ennek szükségességét és aktualitását sem kell különösebben indokolnom, mint ahogy azt is remélem, sikerült kedvet csinálnom egy nagyon jó és értékes könyv elolvasásához. Szóval, Lászlóffy Aladár: Az ólomkatona hadifogsága... Hajrá!