Füzes Ádám atya zavarbaejtően őszinte Faccebook-posztjában hozta a nyilvánosság tudomására, hogy kilép a papi szolgálatból.
Miért fontos ez?
Nem ő az első katolikus pap, aki ezt az utat választja, ám talán az egyik első hazánkban, aki ilyen nyíltan vállalja – ezáltal közbeszéd tárgyává teszi – ezt a döntést és annak hátterét.
„Talán most sokan csalódtok bennem, vagy akár haragusztok is. Megértem. Az Egyház tanítása szerint a pap örökké pap. Döntésemmel ezt a tanítást megsértem. Az elmúlt huszonkét évben azonban feladataimat a legjobb tudásommal, igyekezetemmel végeztem, munkáimat lezárva, befejezetten adtam át. Most is így szeretném ezt a 22 évet lezárni és elbúcsúzni” – kezdi a bejelentést Füzes Ádám, majd ezzel indokolja a döntést: „Negyvenes éveimben szeretnék egységes, igaz, hiteles életet élni. Egységben magammal, életvitelemmel, vágyaimmal.
Nem szeretnék egyedül megöregedni....”

Főként a magány miatt lépnek ki az egyházi szolgálatból a papok - szemle.hu

Bennem maradt egy lelkészről egy régi kép, egy lassan kétévtizedes történet, amit máig nem dolgoztam fel igazából... És nem tudom, hogy kell-e róla írnom..? Szabad-e..? Lehet-e..? Lehet-e úgy, hogy az írás se bulváros szenzációhajhászatba, se pedig irodalmi semmitmondásba ne menjen át, ne szublimálódjon, hanem annak ellenére legyen valami pozitív kicsengése, tanulsága, hogy most is összeszorul a torkom, ha rá gondolok... Szerintem nem. Azért megpróbálom...

Maga a száraz tény annyi volt, hogy egyik nap rám telefonált a felettesem, hogy egy szolgatársunkat felfüggesztették lelkészi állásából - „tudod, már régóta iszik, meg az egyházi pénzzel sem tud elszámolni...” - s elmondta, hogy vettek neki diakóniai alapból egy szerény kis házat a nekem szomszédos faluban és legyek szíves menjek át hozzá, látogassam meg és intézzem el neki az Önkormányzatnál a szociális ebédjét..!

A cigánysoron találtam rá, egy vályogházban... Az ajtón nem volt kilincs, az ablak ki volt törve, a szoba-konyhában szanaszét dobozok, deszkák, rissz-rossz bútorok, a konyhaasztalon üres virágcserepek, újságok, mosatlan edények, fölöttük egy szürke vezetéken, barna foglalatban, kormos villanykörte lógott...

Amikor beléptem, egy bevetetlen kanapén félig feküdt, félig ült... Motyogott valamit, s zavaros, üveges szemekkel nézett rám... Néztem a beesett arcot, amely egykor még Isten szolgájaként köszönt mindenkire... Néztem a száját, fölötte nikotintól megsárgult bajusszal, az nem is olyan régen még az evangéliumot, Isten szeretetének örömhírét hirdette templomban, temetőben, iskolában, mindenütt... Néztem a szemét, melyben biztosan évekig loboghatott még a Szentlélek tüze, most homályosan bámul a semmibe...

Ez a látvány, ez a kép, ez a történet most is előttem van... S lehetne arról beszélni, hogy vannak/voltak/lesznek még az egyházban is vakvágányra futott egyéni életutak, emberi gyengeségekkel, bűnökkel, megromlott párkapcsolattal, összedőlt családi élettel, italba meneküléssel, magánnyal...  Lehetne a lelkész-sorsról is beszélni, arról a korról, társadalomról, amelyben ő is szocializálódott, amely épp hogy csak megtűrte a papokat, lelkészeket... Akik egyszerre voltak/vannak a világ közepén és annak perifériáján, fontosak is, meg nem is, s egész lényükkel megfoghatatlanul lebegnek valahol ég és föld között... És előhozhatnám megtárgyalásra apám egy mondatát is, miszerint „a református lelkész a világ legmagányosabb embere...” Igaz, soha nem kérdeztem tőle, hogy miért is mondta ezt, éppen ő, hatgyermekes családapaként, elismert gyülekezeti lelkészként, esperesként, két település díszpolgáraként, olyan emberként, aki körül mindig zajlott az élet...

Egy lelkész magánya... Nézem a málló vakolatot, a kitört ablakot, az üveges tekintetet... Nem látok benne helyettes szenvedést... Nem látok benne osztozást Jézus megváltó magányából, küldetéséből... Nem látom benne a kereszt nagy kérdőjelét, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem..?” Csak a megmagyarázhatatlan félelmet érzem... Csak azt tudom, hogy a lelkész palástja sem takar el mindent, s vannak képek, esetek, történetek, melyek az Ég felé kiáltanak... S csak abban reménykedhetünk, hogy egyszer minden kérdésre választ kapunk...