“Beszélj lassabban, nem értem, mit mondasz!” – mondta a robot. A miniszter először mosolyogva fogadta a kritikát a 90 centiméteres robotról, ám az később ismét közbeszólt. “Miről beszélsz?” – kérdezte ekkor. A miniszter ezért arra kérte a szervezőket, hallgattassák el a robotot.

Robot kotyogott egy miniszter beszédébe - elhallgattatták - hirado.hu

 

Hogy váratlan, meglepetésszerű, oda nem illő események bárkivel történhetnek, nem kérdés. Biztosan mi magunk is meg tudnánk osztani az ezzel kapcsolatos vicces vagy éppen kínos élményeinket. Az egyik video megosztó portálra került fel néhány napja egy alig egy perces kis film, amely látszólag ebbe a kategóriába sorolható. Az egyik török minisztert, név szerint Ahmet Arslant többször is félbeszakítják, miközben beszédet tart. Vicces, ahogyan mondandója közben megáll, mert valahonnan egy hang hallatszik és a következő kérés hangzik el: „Beszélj lassabban, nem értem, mit mondasz!” Nem sokkal ezután pedig azt a kérdést halljuk: „Miről beszélsz?”

Önmagában persze nem is vicces, inkább furcsa, hogy egy tekintélyes embert, jelen esetben a kommunikációügyi minisztert ilyen könnyen meg lehet zavarni és állítani. Az pedig még inkább eltér a megszokottól, hogy a zavaró kérdéseket nem ember teszi fel, hanem egy robot. De ezen a ponton már össze is áll bennünk a kép: véletlenről, váratlanságról szó sem lehet. Előre megrendezett itt minden, csak azt nem tudjuk, milyen célt szolgál. Talán azt a típusú robotot reklámozza, amely a középpontba kerül néhány pillanatra és amely képes ember hangon szólni, sőt, látszólag követni egy beszédet és abba megfelelő módon bekapcsolódni. Talán a technika vívmányai, a tudomány fejlettsége feletti csodálkozás irányába tereli a gondolatainkat.

 

 

A miniszter persze megfelelő módon reagál a kis közjátékra, gyorsan összeszedi magát és helyre utasítja a rendbontót. Nyilván ez is előre meg volt beszélve.

Gyorsan tovább lapozhatnánk és napirendre térhetnénk az eset fölött. Valami azonban megfogott mindabban, amiről ez a rövid kis hír szól.

Azon gondolkodtam, hogy vajon én hogyan reagálnék arra, ha valaki megállítaná a beszédemet közbekotyogásával? Ha azt mondaná: „Beszélj lassabban, mert nem értem, amit mondasz!” Máskor pedig feltenné azt egyszerű kérdést: „Miről is beszélsz?” Hiszen legtöbbször én is csak mondom a magamét. Amit jogosnak érzek, egyértelműnek, nekem magamnak minden érthető. De vajon hogyan hallja az, akihez beszélek? Akinek sokszor lehetőséget sem adok arra, hogy ő is megszólaljon. Adna ő visszajelzést, de nem tud. Pedig ha figyelnék arra, amit mond, akkor rájönnék arra is, hogy túl gyors, túl sok, amit rázúdítok. Kellene egy kis idő, nyugalom, csend. Azzal is szembesülhetnék, hogy a másik nem biztos abban, hogy jól érti, amit mondok. Kérdései vannak, amelyeket szeretne feltenni. De nincs rá lehetősége.

Milyen jó lenne, ha gyermekek többször állítanák meg szüleiket közbekotyogásukkal és fordítva. Ha senki nem beszélne tovább addig, amíg megválaszolatlan kérdések vannak, amelyekre valaki annyira szeretne feleletet kapni. Ha időről időre mindenki feltenné magának is a kérdést: miről is beszélek?

Arra nem vágyom, hogy igehirdetés közben megállítson valaki a gyülekezetből és kérdezzen. De arra igen, hogy elég érzékeny legyek arra, hogy észrevegyem, ha túl gyors vagyok és nem mindenki tud velem együtt haladni. Szeretném ilyenkor lelassítani magam és a többiek ritmusához igazítani a magamét. És szeretném, ha mindig válaszolni tudnék a kérdésre: miről is beszélek?