Ha sorrendet kéne felállítani, kit szeretek a legjobban, azt mondanám: először magamat, aztán anyut, aztán a haverokat.

„Adósodjunk el kétszáz évre egy kétszobás panelért?” – magyar mamahotelesekkel beszélgettünk - szeretlekmagyarorszag.hu

 

Maga a jelenség nem új. Régen is voltak olyan már felnőtt korú – általában – férfiak, akik annak ellenére sem repültek ki otthonról, hogy volt munkájuk, talán olyan fehérnép is, akik körül legyeskedtek és bizony a tortájukra is már csak betűgyertyát tettek, mert ha annyit darabot tettek volna, ahány évesek, egyszerűen nem maradt volna ép tortafelület.

Voltak különböző elnevezések is, amellyel az otthon maradó „fiatalokat” illették. Ezek nem voltak túlságosan kedvesek, persze, nem is az volt a cél, hogy valaki megerősítést kapjon a felől, hogy rendben van az a helyzet, amiben van, inkább azt szerette volna jelezni a környezet, hogy ideje lenne lépni, indulni, menni. Olyasmiket mondtak, mint „mama kedvence” és gyakran óvták a nőket attól, hogy ilyen típusú férfival kezdjenek.

Napjainkban megjelent egy új fogalom. A milenial-generációhoz az a nemzedék tartozik, akik az ezredforduló után váltak felnőtté (legalábbis életkorukat tekintve) és akik között meglepően nagy arányban fordul elő, hogy a „mamahotel” szolgáltatás előnyeit élvezik. Úgy váltak felnőtté, hogy valójában mégsem azok. Mert lehet, hogy a munkahelyükön magabiztos dolgozóként vagy főnökként viselkednek, egy szórakozóhelyen vagy nyaralás alkalmával előadják a vonzó és kihagyhatatlan partnert, amikor azonban hazamennek, rögtön visszaváltoznak gyermekké. Cipőjüket talán még maguk veszik le, de teljesen természetes módon ülnek a terített asztalhoz, amelyen az édesanyjuk által készített vacsora vár rájuk, reggel pedig magától értetődően nyúlnak a szekrénybe és a szintén anyuka által kimosott, kivasalt ruhát öltik magukra. Én magam is érzem, hogy nem kevés gúny érezhető szavaimban. Azt gondolom, hogy sokakban van  - jogosan – ez az érzés és találkoznak is ezzel mindazok, akik szüleik otthonában érzik biztonságban magukat.

De vajon miért felel meg ennek ellenére is ez a helyzet meglett férfiaknak? A magyar mamahotelesek a következő válaszokat adták erre a kérdésre.

 

Mert kényelmes. Ezt mindenki érti, hiszen kiszolgálják a „gyermeket”. Nem kell magáról gondoskodnia. Ehhez a szemponthoz nyugodtan hozzá tehetjük azt is, hogy olcsó is ez a megoldás. A jobb érzésűek ugyan hozzá járulnak a rezsi költségekhez, néha-néha be is vásárolnak, de mégsem őket terheli minden kiadás. Fizetésük nagy részét magukra költhetik. 

Mert ez jár nekik. Jár a szüleiktől vagy a szülőtől, akivel élnek. Jár az élettől. És egészen megdöbbentő arról hallani, hogy azért gondolják így, mert nehéz volt a gyermekkoruk, mert gyerekként kerültek olyan helyzetbe a családjukban, amikor felnőttként kellett viselkedniük és döntéseket hozni. Most pedig egy kicsit megbosszulják a korábbi felnőtté tételt azzal, hogy gyerekként élnek.

Mert legjobban önmagukat szeretik. Ezzel pedig együtt jár, hogy mindenki más csak utánuk következhet. Így egy esetleges saját család is.

Mert – egyébként is – nehezen találnak társat.

Végig azon gondolkodtam, miközben ezeknek a fiataloknak a válaszait, a saját életükről való véleményüket hallgattam, hogy vajon hol és mikor veszett el belőlük a bátorság ahhoz, hogy a saját életüket éljék? Annak minden kockázatával, a sikertelenség, a kudarc, a bukások lehetőségével együtt? És persze, a győzelmek, a sikerek esélyeivel együtt is? Hogyan lehetne meggyőzni őket arról, hogy végre lépjenek, induljanak, egyáltalán: próbálják meg! Mert amíg csak elméletben játszanak el a gondolattal, hogy milyen lenne, ha – addig mindig le fogják beszélni saját magukat arról, hogy érdemes. Addig mindig találnak indokot arra, hogy miért ne váltsanak, változtassanak. És ha maguktól nem megy, akkor legyen végre valaki, aki kilöki őket a fészekből, hogy megtapasztalják: repülni igenis jó és érdemes!