Szűcs Mária két nappal a ballagás előtt tudta meg, hogy Down-szindrómás lánya nem lehet egy tablón az egészséges gyerekekkel. Az igazgató elhárítja a felelősséget, és arra hivatkozik, hogy a külön tabló „hagyomány”. Amit most épp a gyerekek akartak megváltoztatni, néhány szülő azonban nem engedte, hogy a speciális osztály tanulói is rákerüljenek a tablóra.

Szülők akadályozták meg egy református osztályban, hogy a fogyatékkal élő gyerekek rákerüljenek a tablóra - 24.hu

Miközben az osztálytablók nagy része bekerül a kirakatokból és elfoglalja helyét az iskolák falán, kikerült egy hír, amely arról szól, hogy…. Rögtön meg is állok itt, mert nagyon sajnálatos és szomorú, ami történt – ezt azonnal kijelenthetjük egyrészt. Másrészt igazán meghökkentő, ahogyan a legtöbben értik és értelmezik a történteket, amit belelátnak vagy gondolnak a leírt sorokba és ahogyan mindaz alapján, ami bennük leszűrődött, jogot éreznek arra, hogy támadjanak.

Mi is történt a Szigetszentmiklósi Bíró Lajos Általános Iskola, onnan elballagó 8. a osztályában? Az oda járó diákok szerettek volna szakítani az addigi hagyománnyal és egy olyan tablót szerettek volna készíteni, amelyen minden osztálytársuk szerepel. Ezt hallva feltesszük a kérdést: miért, ez eddig nem így volt? Nem, nem így volt.

Az iskolába – nem tudjuk, mióta -, de jártak „speciális igényű” gyerekek. Értelmileg akadályozottak és értelmi fogyatékosok. Azt sem tudjuk, hogy az iskola minden osztályába integrálták-e őket, a többi osztály tanulóival is szorosabb kapcsolatba kerültek-e vagy csak az „a” osztályokkal. Amely a híradásokban „református osztályként” jelenik meg. Furcsa maga az elnevezés, hiszen református iskoláról sokat hallottunk már, egy állami iskola református osztályáról azonban nem igazán. Nem hivatalos információ szerint az iskola mindig is jó kapcsolatot ápolt a helyi református közösséggel, ezért indították korábban az „a” osztályokat úgy, hogy az osztályfőnök református hitoktató volt. Mindez azonban néhány éve már nem igaz, az elnevezést mégsem változtatták meg. Az „a” osztályokon mégis rajta maradt a református jelző. Milyen érdekes, hogy pont a „református” osztály fogadta be a „speciális igényűeket”. Talán ebben nem volt ellenállás?

Az iskola „speciális igényű” diákjai azonban eddig minden évben külön tablót kaptak. Amely méretében különbözött az egészséges (?) gyerekek tablójától. Eddig mindenki elfogadta a bevett gyakorlatot. Szülők, diákok, tanárok sem találtak semmi kivetnivalót. Eddig senkinek nem tűnt fel, hogy vannak kisebb és nagyobb méretű tablók. Van olyan – a kisebbek -, amelyiken csak néhány diák szerepel és vannak azok – a nagyobbak -, amelyiken egy átlag létszámú osztály tanulói. Senkit nem bántott a nyilvánvaló megkülönböztetés. Valóban nem? A cikkben megszólaló édesanya szerint inkább arról van szó, hogy a speciális igényű gyerekek családjai eleve nehéz helyzetben vannak, ahol nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel illetve „nem jutott el hozzájuk a dolog”.

Azt nem gondolom, hogy az iskola folyosóin lépkedve még soha nem vették észre az egymástól különböző tablókat. Az sokkal inkább ott motoszkál gondolataim között, hogy erőt nem éreztek magukban ahhoz, hogy változtassanak ezen a gyakorlaton, hogy megharcoljanak azokkal, akik nem elég érzékenyek arra, hogy megérintse őket egy fogyatékossággal naponta küzdő gyermek és családja élete és sorsa.

Amit nagyon sajnálok, hogy „nem jutott el hozzájuk a dolog”. Amiről pedig az egész hír kellene, hogy szóljon. És amelyik „dolognak” hozzánk is el kellene jutnia és meg kellene érkeznie.

Az iskola 8. a osztályának tanulói, ezek a 14-15 éves fiatalok ráébredtek arra, nem jó, hogy iskolájukban létezik egy olyan hagyomány, amely különbséget tesz épek és egészségesek között. Nem jó, hogy valamikor valakik így döntöttek és senkinek nem szólalt meg a lelkiismerete, nem emelte fel a hangját, nem döntött úgy, hogy ezen változtatni kell. A mostani nyolcadikosok jutottak arra az elhatározásra, hogy nemcsak bizonyos tanórákon vagy egyéb alkalmon fogadják be maguk közé „speciális” társaikat, hanem ország-világ számára látható módon is. Szeretnének közös tablót velük.

Először is, ezeknek a nyolcadikosoknak üzenném, hogy példák abban, ahogyan gondolkodnak és ahogyan valószínűleg a korábbi évek során is megélték a sérült társaikkal való kapcsolatukat, ahogyan el- és befogadták őket, ahogyan ők maguk gazdagodtak az által, ahogyan odafigyeltek egymásra és talán megtanultak még inkább hálásak lenni mindazért, ami nekik megadatott.

Másodszor, úgy gondolom, köszönet jár az iskolának, amiért felvállalja a „speciális igényű” gyerekeket is és annak az osztályfőnöknek és azoknak a tanároknak, akik az „a” osztályban tanítanak. Mert úgy nevelték, terelgették a rájuk bízottakat, hogy azok eljuthattak az érettségnek arra a szintjére, melyből kezdeményezésük fakadt.

Akiknek egyáltalán nem lehet gratulálni, azok nyilvánvalóan a szülők, akik megakadályozták a közös tabló készítését. Akik valamitől féltek, óvták - leginkább magukat. Akiknek az életében valószínűleg minden rendben van – legalábbis ők ezt gondolhatják magukról. Abból azonban, ahogyan döntöttek, az derül ki, hogy nagyon nincsenek rendben. Sok minden hiányzik belőlük. Az empátia, a nyitottság, az elfogadás. Talán még van esélyük a változásra. Nézzenek saját gyermekeikre és vegyenek példát róluk!

De a hírt elolvasóknak is van miért magukba nézni. Vajon mi vált fontossá és milyen üzenettel adjuk tovább mindazt, ami elénk került?