Egészen elképesztő, hogy emberek milyen könnyen és felelőtlenül képesek eldobni maguktól az életet, hiszen sokan láthatóan bele sem gondolnak, hogy milyen extrém veszélyeket vállalnak be, csak hogy néhány like-ot bezsebeljenek a közösségi médiában.

Belehaltak a szelfibe - az idei halállista legdurvább esetei - origo.hu

2013-ban a selfie/szelfi szó lett az év kifejezése. Vita nélkül. Egy év alatt ugyanis 17 ezer százalékkal nőtt a szelfi kifejezés használatának gyakorisága. Szelfinek az olyan fotót nevezik, amelyet valaki saját magáról készít, tipikusan saját kézben tartott fényképezőgéppel vagy okostelefonnal, esetleg webkamerával és megosztja valamilyen közösségi oldalon. Az Oxford-szótár szerkesztőinek vizsgálatai szerint a kifejezés elsőként 2002-ben vagy 2003-ban bukkant fel egy ausztrál internetes fórumon: Itt valaki egy magáról részegen készített fotó gyenge minőségét kommentálta azzal, hogy „bocsánat a rossz fókusz miatt, ez egy szelfi”.

2018-ban a világ legtermészetesebb dolga, ha valaki szelfit készít magáról. Majd megosztja. Ország-világ elé tárja. De legalábbis gondoskodik arról, hogy ismerősei bizonyosan láthassák. Vannak megrögzött ön-képet készítők, akik naponta minimum egyszer tudatják, hogy hol, kivel és mit csinálnak. Vannak olyanok, akik csak próbálgatják a műfajt, néha-néha kapva lencsevégre önmagukat. Vannak sztárok, akik szelfivel adnak hírt életük aktuális eseményeiről és vannak egyszerű, hétköznapi emberek, akik üzennek magukról, találkozásokról, élményekről egy-egy képpel.

Amire eddig talán nem gondoltunk, legfeljebb egy-egy hír hozta közelebb hozzánk a témát: a szelfi és az értelmetlen halál bizonyos esetekben egyet jelent. Mert vannak olyanok, akik extrém körülmények között próbálnak fotót készíteni magukról. Ez igazán különleges kép lesz – gondolják és nem törődnek a veszéllyel, a figyelmeztetéssel, nem gondolják végig, hogy mi történhet közben velük. A fotó talán sikerül, ők azonban nem élik túl a megörökítés pillanatát.

Az idei év eddigi legmegdöbbentőbb, legérthetetlenebb, legértelmetlenebb szelfi baleseteit, haláleseteit összegyűjtötték már. Az összeállításban olvashatunk arról a férfiról, aki egy sebesült medvével szerette volna lefényképezni magát, a medve azonban megölte őt. Találkozhatunk egy másik férfival, aki egy 60 méteres szikla tetejére mászott fel és ott fényképezett. Közben azonban elveszítette egyensúlyát és lezuhant. Megborzongunk azon, hogy valaki egy közeledő vonathoz merészkedett túlságosan közel. A vonat elsodorta és maga alá gyűrte. És egészen megdöbbenthet a szerelmespárról szóló hír is: ők egy harminc méter magas falra másztak fel, de az erős szél hirtelen lelökte őket onnan. Tíz emeletnyi magasságból zuhantak le.

Miközben olvassuk a szerencsétlen balesetekről szóló híreket, eszünkbe jut, hogy vajon milyen mélyről jön bennünk az a vágy, hogy szeretnék kitűnni a többiek közül, megelőzni őket, olyat mutatni, ami másnak még nem sikerült? Miért kell újra és újra azt éreznem: győztem, jobb, több, szebb vagyok, mint azok, aki majd rácsodálkoznak a legújabb képemre? Talán még irigyelnek is…

A szelfinek az a lényege, hogy nem más készíti, hanem én magam. Nincs szükségem egy „külsősre”. Ezzel együtt valahogy hiányzik a külső szemlélő, aki kontrollt jelenthetne, aki figyelmeztethetne és megállíthatna: eddig és ne tovább, mert olyan területre merészkedsz, ami az életedbe kerülhet. Nincs jelen az a józan másik fél, aki visszahúzhatna és azt mondaná: a fény, a ragyogás, ami annyira vonz és ami felé törekszel, megégethet és felemészthet.

A nyári hónapok alatt többet vagyunk úton. Töltődünk, gyűjtjük az élményeket, a szép pillanatokat. Mi lenne, ha egyszer-egyszer a szelfi helyett más módját választanánk annak, hogy őrizzük azt, amiben részünk lehetett? Ha egy csodálatos helyhez érkezve nem a szemünket, hanem a karunkat tárnánk ki, hogy magunkhoz tudjuk ölelni, ami előttünk van? Ha jó mélyet lélegeznénk a levegőből és figyelnénk a benne úszó illatokra? Ha éreznénk – csukott szemmel – a simogató meleget, a borzongató hűvöset? Ha igazán megélnénk a pillanatot. Ami csak a mienk. A jelen pillanatai is és azok is, amelyek várnak még ránk. Mert igazán ettől vagyunk különlegesek. Az élettől, ami adatik. Ami egyszeri, nem megismételhető. Élvezzük, éljük, tegyünk bármit! Csak olyasmit ne, amire végül majd azt kell mondani: értelmetlen volt.