Óriási népharag zúdult Lippai Mariannára, az ÉLETKEdv brand alapítójára, aki évekkel ezelőtt elvesztette a kislányát. A nő közösségi oldalán nemrég megjelent egy olyan bejegyzés, amelyben a halott gyermeke sírjánál szelfizik, ehhez pedig pár bölcs mondatot osztott meg.

Sebestyén Balázs nem vállal több fellépést a lánya sírjánál szelfiző Lippai Mariannával - nlcafe.hu

Mindig meglepődök akkor, amikor a közösségi oldalakon olyan posztokat látok, amelyek valakinek a legszemélyesebb élményeiből táplálkoznak. Bár nem értem, de elfogadom, amikor valaki nap-nap után fényképet tesz fel arról, amit éppen megfőzött, megsütött, elfogyasztott vagy azokról a ruhákról, amelyet éppen magára húzott. Sokkal inkább értetlenkedéssel olvasom a világhálón közzétett szerelmi vallomásokat, a szomszéd szobában ülő fiúnak küldött könyv ajánlókat, a közös otthonban élő családtag számára küldött születés- vagy névnapi jó kívánságokat. Lehet persze minderre azt mondani, hogy én más típus vagyok és mindenkinek szíve-joga leírni, posztolni azt, ami az ő életében éppen zajlik.

Amiben talán már inkább egyet érthetünk, hogy vannak olyan történések, életesemények, amelyek nem tartoznak mindenkire. Amikor először találkoztam azzal, hogy valaki egy általa szeretett személy halála utáni órákban már a nagy nyilvánosság elé tárta veszteségét, fájdalmát, sőt azt is, hogy ő közben mit érez, milyen kérdései vannak, kit vádol mindazért, ami történt, nagyon meglepődtem. Nem is értettem, hogyan lehetséges, hogy valaki abban a megrendült állapotban, amikor hirtelen minden megváltozott és ide-oda dobálják a különböző érzések, hogyan tud oda ülni a számítógép elé és bármit is írni? Vajon megkönnyebbül ettől? Elviselhetőbbnek érzi a fájdalmát? Vagy a többiek hozzászólása, vigasztalása erőt ad neki? Elég mindez ahhoz, hogy azt érezze: nincs egyedül, van mellette valaki a veszteségben?

Nem gondolom, hogy ez valódi segítség. Hogy a virtuális ölelések, kézszorítások érnek annyit – még ha több ezer van is belőlük -, mint egyetlen ember közelsége, támasza, egy másik hús-vér embertől, hallható módon érkező mondat: veled vagyok. Nyilván azt is tudom, hogy nincs mindig ott egy ilyen másik ember. Hogy sokszor éppen az igazán kétségbe ejtő, hogy senki sincs. Mégis: az, hogy elmondom mindenkinek, nem segít a kiinduló helyzeten: hogy nem mondhatom el senkinek.

Végig ezek a jól ismert verssorok jártak a fejemben, miközben arról olvastam, most éppen hol tart az a történet, amely elsősorban Lippai Mariannáé, de amelyről mégis olyan sokat tudunk, mégpedig azért, mert ő hívott, engedett ebbe bennünket. Számtalan bejegyzés, fénykép kering a világhálón, amelyeket ő indított útjára.

Lippai Marianna az édesanya, aki évekkel ezelőtt veszítette el kislányát. Átélte a legszörnyűbb, felfoghatatlan veszteséget. Szülőként gyermeke halálát. Amiről sokszor beszélt úgy, hogy senki más nem képes megérteni, mit jelent ez és min kell neki keresztül mennie, csak az, aki maga is átélte. Egy idő után pedig elkezdődött egy olyan folyamat, ami önmagát erősítette és gerjesztette. Valamikor eljött ugyanis az a pillanat, amikor arról kapott visszajelzést ez az anya, hogy mindazok, akik követték bejegyzéseit, akik részesei lettek életének, úgy érzik, erőt és bátorítást kapnak tőle. Hirtelen mintha megfordult volna a felállás. Lippai Marianna többé nem az együttérzésre, vigaszra szoruló anya volt, hanem az erős nő, aki kibírta, túlélte a legnagyobb próbát, éppen ezért most már ő tud adni másoknak. Kérték, várták ezt tőle. Már nemcsak személyes közösségi oldalán lehetett találkozni vele, hanem egy általa létrehozott oldalon is, melynek az Életkedv nevet adta. Ezzel a névvel sokan egyfajta pozitív életszemléletet azonosítottak, idézték és maguk is posztolták az oldalra kitett mondatokat, népszerűsítették a motivációs tanácsokat. Ki gondolta volna, hogy minderre ekkora a kereslet? Innen már nem lehet csak úgy kiszállni, abba hagyni. Következett egy webshop létrehozása, ahol „az élet szép, nagyon szép” feliratú bögrét, tollat, karkötőt, naplót lehet vásárolni. Mintha egy igazi sikertörténetről hallanánk. Arról, hogy a veszteséget lehet valami mássá alakítani. Készült azonban egy fénykép, amelyen lánya sírjánál látható Lippai Marianna és a webshop elérhetősége. Ezt látva sokan nemcsak megdöbbentek, hanem fel is háborodtak, nem rejtve véka alá véleményüket. Ízléstelennek minősítették azt, amit látnak. Akik eddig támogatták őt, együtt szerepeltek vele, most ellene fordultak. Itt tart most ez a történet.

Nem azért írtam róla, mert úgy érzem, el kell ítélni ezt az anyát. Nem is azért, mert védeni szeretném. Egész egyszerűen végtelenül szomorúnak találom, hogy annak ellenére, amit és ahogyan tett, ahogyan próbálta feldolgozni veszteségét, mégsem talált megnyugvást és békességet. Valami elkeseredett, „csak azért is” elszántságot látok rajta, aminek a végén azonban ott van a keserű megállapítás: mégsem sikerült. Talán mégsem mondhatta el senkinek, azért mondta el mindenkinek?