Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) közgyűlése 124 igen és egy ellenszavazattal pénteken úgy döntött, hogy javasolja Budapest városának és Magyarországnak, vizsgálja meg a 2024-es olimpia és paralimpia megrendezésének lehetőségét.

MOB: Budapest legyen Boston kihívója az olimpiáért - index.hu

 

Én mondjuk a pártolókat pártolom, vagyis nagyon szeretném, ha egyszer, valamikor, talán pontosan 2024-ben olimpiát rendezhetnénk. Ugyanakkor, ismerve magunkat, meglehetősen szkeptikus vagyok.

Szerintem az olimpia egy remek lehetőség arra, hogy az ország, összehangolva a szükséges és egyébként is elmaradhatatlan fejlesztéseket, teljesen arculatváltáson essen át.

Nyilván szükséges fejleszteni az infrastruktúrát, mivel nemcsak új és korszerű nemzeti stadion kell, de kellenek új autópályák, utak is, szükséges a vasút, a tömegközlekedés korszerűsítése. Nyilván meg kell újulnia nemcsak Budapestnek, hanem minden jelentős nagyvárosnak, sőt azok környezetének is. A ma még lerobbant környékek, elmaradott országrészek is jelentős változáson eshetnének át.

Mivel az olimpia mégiscsak sportesemény, egy olimpia megrendezésének a híre bizonyára magával hozná a sport fellendülését, a versenysportét ugyanúgy, mint a tömegsportét. Talán
több gyerek kezdene el úszni, futni, focizni vagy kézilabdázni, akarna olimpikon, olimpiai bajnok lenni. Talán több fiatal állna föl a laptop mellől, talán többen kezdenének el mozogni, egészségesebben élni.

Lévén az olimpia a világ legnagyobb és legjelentősebb sportrendezvénye, hatalmas, ingyenes reklámfelület is egyben. Nem túlzás azt állítani, hogy már az olimpia évében Magyarországról szólna minden, nekünk pedig lehetőségunk adódna a valódi, pozitív Magyarország kép bemutatására. Bizony, eléggé rossz hírünk van mostanság, lenne mit kiegyensúlyozni, cáfolni…

A pozitívumok között számomra mégis a legfontosabb a lelki háttér: végre lehetne valamiért egy szívvel lelkesedni. Elképzelem, ahogyan magyar címeres trikóban feszít mindenki a déli buszon, a délutáni műszak a melóban a rádiót hallgatva izgulja végig a vízilabdások diadalát, sokan pedig a helyszínen szurkolják, űzik-hajtják a magyar sportolókat. Egy sikeres olimpia után talán megnőne az egészséges önbizalmunk is, büszkék lehetnénk magunkra, mindarra, amit elértünk, hogy nemcsak sikeres sportolókat adtunk a világnak, de jól megszervezett, nagyszerű sporteseményt is. 

És ez az a pont, amikor azt mondtam, hogy ezért nem fogunk mi soha olimpiát rendezni.

Nem azért, mert a felsorolt riválisok sokkal jelentősebb városok Budapestnél. Nem azért, mert anyagilag jobban megéri Párizst vagy Bostont támogatni, hiszen nagyobb a piac, több a fogyasztó. Nem azért, mert ezen városok, országok gazdaságilag százszor jelentősebbek, politikusaik, multicégeik befolyásosabbak, és „kilóra” megveszik az olimpiai rendezést. Nem is azért, mert Budapest, Magyarország egész egyszerűen nem alkalmas arra, hogy egy ilyen világeseményt megrendezzen. Még csak nem is azért, mert a már említett fejlesztések mellett azért költeni kell másra is, sőt az is kétséges, hogy ki tudnánk-e termelni egy olimpia bekerülési költségét. Hanem azért, mert mi már akkor elbukjuk a részvételt, amikor még el sem indultunk.

A MOB ugyanis azt tervezi, hogy „megalapozott, társadalmi konszenzuson alapuló szakmai döntést” szeretnének hozni. Nos, nálunk a társadalmi konszenzus leginkább az, hogy mi miért ne legyen, hogy mi miért rossz és megváltoztathatatlan, hogy min lehet összeveszni, hogy ez az ország élhetetlen, az emberek hülyék, egyébként sem sikerül semmi, és így tovább.

Vajon van-e olyan cél, amiért mi, magyarok is lelkesedni tudunk? Van-e olyan cél, amelybe nem mászik bele a politika, amit nem rohaszt szét a butaság és a rosszindulat, ami mellé együtt oda tudunk állni, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a világ nagy kérdéseiről? Tudunk-e egy csapatként, ha tetszik, egy nemzetként felsorakozni egy jó ügy mellé?

Talán az egyetlen kivétel, ha országos katasztrófa, hatalmas baj történik. Akkor a bajba jutottak mellett vagyunk, legyen szó vörösiszapról vagy árvízről. De pozitív üzenetért lelkesedünk-e? Akarunk-e győzni, van-e bennünk győzni akarás, győztes mentalitás? Szurkolunk-e magunknak, hogy győzhetünk? Szurkolunk-e azért, hogy –és itt már rég nem az olimpiáról beszélek-végre magunk mögött hagyjuk minden kishitűségünket és ebből fakadó szolgalelkűségünket? Szurkolunk-e a hazánknak, magunknak, a másiknak, vagy pedig bántunk, kárörvendünk, kesergünk?

Úgy gondolom, azért nem fogunk olimpiát rendezni 2024-ben, mert erre jelen pillanatban lelkileg vagyunk alkalmatlanok. Mert nem érzünk rá arra, hogy sikeresek lehetnénk. Mert szeretjük rosszul érezni magunkat, legalábbis képtelenek vagyunk kitörni ebből a szerepünkből.

Pedig lehetne másként is. Csak Lélek és odaszánás kellene. A többi már magától értetődik.

Hozzászólások