„Az én elképzeléseim jelenleg még nincsenek a parkettán. Több idő kell ahhoz, hogy a játékosok megértsék, mit szeretnék látni a pályán. Ez a vereség is az én felelősségem. Egyszerűen nem lehet az ellenfélnek ennyi lehetőséget adni az ellentámadásra. Én leszek az első, aki továbbmegy és küzd. Nagyon fáj, hogy még csak ellenállásra sem késztettük a dánokat. Egyértelműen jobbak voltak, mint mi. Tanulni, tanulni, tanulni, meg kell érteni a kézilabdát. A taktikába ne menjünk bele. Nyilván mindenki okos, mindenki tudja, hogy mit kellett volna csinálnunk. Egyértelműen úgy jöttem ide, hogy ha hibázunk, akkor én hibázok" – mondta az M4 Sportnak Talant Dujsebajev, a magyar férfi kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya.

Most mindenki nagyon okos - Dujsebajev kiborult - nemzetisport.hu

„A negyedik negyed elején is biztos voltam abban, hogy megnyerjük ezt az elődöntőt. (...) „A mai mérkőzés nem a döntőről, hanem a kvótáról szólt, most mindenképpen a kvóta elvesztése fáj. Holnap, amikor a bronzmeccsünk után nézzük a döntőt, akkor nyilván az amiatti elkeseredés lesz erőteljesebb. Nagyon szép utat jártunk be ideáig. Fél negyeden múlt, hogy nem vagyunk ott a döntőben, úgyhogy magunk és a közönségünk miatt is kötelességünk ugyanolyan harcosan játszani, ahogy eddig” – értékelt Benedek.

Biztos voltam a döntőben, fél negyeden múlt - nemzetisport.hu

Európa-bajnok lett a magyar női vízilabda-válogatott, mert koncentrált, nagyszerű teljesítményt nyújtva két góllal megverte a korábban esélyesebbnek tartott holland válogatottat. Az Európa-bajnoki cím mellé olimpiai kvóta is járt, a lányok kint vannak Rióban!

Csodálatos! Európa-bajnok a magyar női pólóválogatott! - nemzetisport.hu

 

Az elmúlt napokban a sportszerető magyar közönségnek rengeteg lehetősége volt arra, hogy szurkoljon, izguljon a mieinkért. Férfi és női vízilabda Szerbiában, na és persze a férfi kézi Európa-bajnokság Lengyelországban. Sajnos az éremnek két oldala van: amíg a vízilabdások teljesítménye láttán öröm és büszkeség jutott osztályrészül, addig a kézilabda csalódottságot és szomorúságot okozott. Az éremnek két oldala van, az egyik szemünk sír, a másik pedig nevet. 

Kezdem először az érem szomorú oldalával, csak azért, hogy kiírjam magamból a keserűséget. Hát legyen: ennyire fogalmatlan, akaratgyenge, elképzelés nélküli magyar kézilabda válogatottat még életemben nem láttam. Amit a csapat (?) produkált az elmúlt mérkőzéseken, arra sem szavak, sem jelzők nincsenek. Döbbenetes. A németek elleni pénteki meccs vége felé fogalmazta meg a riporter, Hajdú B. István a legjobban: kézilabda szerető ország vagyunk, ezért is fájdalmas ennyire a vereség. Valóban, nem ehhez voltunk szokva, nemcsak klubszinten, ahol ugye külföldi játékosok is játszanak, hanem válogatott szinten sem. Az igaz, hogy az olimpiai kijutást hamarabb is meg lehetett volna szerezni, az is, hogy nem voltunk ott a katari vb-n, és az utóbbi időben nem jöttek az eredmények, mindezek mellett a londoni olimpián negyedikek lettünk, parádés játékkal, csupaszív játékosokkal, elég csak az izlandiak elleni fantasztikus mérkőzésre gondolnunk. Mást vártunk, másban reménykedtünk, bíztunk egy megfiatalított csapatban, a külföldi szövetségi kapitányban, a titkos taktikában, a hangzatos ígéretekben, a csodában. Hiába.

Mivel nem figyelem feszülten a magyar kézilabda minden rezdülését, nyilvánvalóan nem tudok tökéletes következtetéseket levonni, mégis, úgy látom, hogy ez az értékelhetetlen teljesítmény –szerintem- egyértelműen edzői felelősség. Persze az nagyon szép, hogy minden mérkőzés után ezt ő maga is elismeri, ám ezzel egyáltalán nem megyünk semmire, Rióba legkevésbé. Ne felejtsük el, hogy nem tegnap óta építi a csapatot, az Európa-bajnokság előtt pedig tornagyőzelmet, biztos olimpiai kijutást ígért, ennek ellenére nemhogy tornagyőzelem nincs, értékelhető produkció sem akadt. Mit szépítsünk: a magyar válogatott csúfosan leégett, ebben az égésben pedig a legfőbb szerepe mégiscsak Dujsebajevnek van. Csapatukban alig játszó rutintalan fiatalokat vitt magával, eközben tapasztalt, de igenis jó játékosokat hagyott itthon, csapategység, küzdés, a címeres mezért viselt felelősség semmi, játék, taktika tripla nulla. Igazság szerint csak Mikler Rolandot, Nagy Lacit és Iváncsik Gergőt sajnálom, eddigi pályafutásuk és szívük alapján nem ezt érdemelték. A fiatalok, ha valóban tehetségesek, odaérhetnek még bárhová – most felejtsük is el ezt az egészet, a riói olimpiát, a nagy vágyakat, és próbáljunk egy új csapatot építeni – remélhetőleg az „edzőfenomén” nélkül. 

Nem tudom, kinek köszönhető, hogy a kézilabdával egy időben vízilabda Eb-t is rendeznek, mindenesetre hálásak lehetünk, amiért Lengyelország mellett Szerbiára is figyelhettünk, előbb a férfi, majd a női válogatottunkra. Csalódás mellé végre örömöt is kaptunk, jó játékot, elszántságot, mi több: fényes győzelmet! 

Előbb a férfiról. Megmondom őszintén, nem igazán szurkoltam most, csak fél szemmel mertem nézni a meccseket. Az előjelek meglehetősen rosszak voltak (Volvo Kupa), nem tudtam, ez az építkező csapat vajon mire lesz jó ezen a tornán. Őszintén szólva nem is volt szimpatikus Benedek Tibor, mint edző, sőt, a csapat sem. Osztottam a magyar pólósokat kritizáló Gerendás György véleményét, aki azt mondta egy rádióinterjúban: Magyarországon minden pólós szupersztár, ahogy beesik a medencébe, rögtön „celebbé” válik, holott igazi szupersztárokból tényleg csak egy-egy található (anno Benedek, Kásás), miközben nem szupersztárokra, hanem alázatos játékosokra lenne szükség. Nem tudom, később a válogatotthoz kerülő Gerendás mindezt elmondta-e, mindenesetre amit Belgrádban láttunk, azzal elégedettek lehetünk: a torna során egyre jobb játékot produkáltak, a kieséses szakaszban legyőzték az olimpiai bajnok horvátokat is, majd következett a Montenegró elleni mérkőzés, a döntőbe jutásért. Aki csak ennyit látott a magyar csapat meccsei közül, azt hiszem, nem bánta meg, annak ellenére, hogy vereséget szenvedtünk. Én ugyanis végig azt éreztem, amit Benedek Tibor mondott, hogy meglesz a meccs, hogy jobbak vagyunk, döntőbe jutunk. Sajnos nem így történt. Ezzel együtt gratulálok a csapatnak, bármi is lesz a görögök elleni bronzmeccs vége. Végre elhittem, hogy újra nagyok lehetünk, láttam az alázatot és a küzdeni akarást, éreztem az edzőn, a stábon, mennyire szeretnének az aranyért játszani. Végre csapatot láttam, nem celebeket, a megszokott (?), elvárt teljesítményt és akaratot. Igaz, mindez még elmarad a Kemény-féle aranycsapattól, de szerintem jó úton járunk. Az olimpián odaérhetünk a döntőbe, ha pedig ugyanezt a küzdőszellemet produkálják a srácok, akkor bármi megtörténhet. 

A végére hagytam a legjobb hírt, az érem legfényesebb oldalát, a diadalt, a női győzelmet. A férfiak árnyékában szerintem méltatlanul kevés figyelem kíséri őket, talán ennek az is az oka, hogy eddig nem úgy jöttek az eredmények, ahogyan szerettük volna. Az olimpián elért negyedik helyet annak idején csalódásként értük meg, a nyári kazanyi világbajnokság kilencedik helye pedig a 2010-től „hivatalban lévő” szövetségi kapitány, Merész András állásába került. Itt szinte fél év alatt kellett új csapatot építeni, „lelket lehelni” a játékosokba, elhitetni velük, hogy van keresnivalójuk. Úgy látszik, sikerült. Mi mást mondhatnánk azoknak az „aranyos” lányoknak, akik legyőzték az abszolút első hollandokat a döntőben, imponáló magabiztossággal és bátorsággal? Szép volt, csajok, van csapatunk, az új edző, Bíró Attila bizonyított. Irány Rió, meg se álljunk az aranyig! 

Hajrá Magyarok!